Larry Stylinson Oneshots

Don't let it break your heart

A sztori elején megjegyzem, hogy pár helyen durvább, mint az előzők, de szerintem simán olvasható. Ha pedig mégsem bírod az önbántalmazást, (mert igazából e-köré épül a sztori) akkor ezt most hagyd ki. :) 
Jó olvasást! 

,,Life gets hard and it gets messed up
When you give so much, but it's not enough''

Louis

Belenézek a tükörbe, egy idegent látok, és sebeket. Sebeket amit én okoztam saját magamnak azzal, hogy egy adott bőrfelületet direkt sokáig kapartam, egészen addig, amíg nem kezdett égetni és vérezni. Ez lenyugtatott. Mikor megéreztem azt a fajta fájdalmat, megnyugodtam. Nem is voltam ideges... inkább zaklatott, vagy nem is tudom.

Az öklöm csattant a tükrön, a szilánkok hangos csörömpöléssel zuhantak a földre. Törött volt, már nem láttam magam egészben, csak darabokban...törötten. Sziszegve nyomtam egy törölközőt az ujjaimra, hogy elállítsam a vérzést. Anya megjelent az ajtómban. Ijedten nézett rám, szemét a kezem és az összetört tükör közt járatta. Nem kérdezte mi történt, mert pontosan tudta. Lehajolt és a nagyobb szilánkokat a kezébe szedegette.

-Óvatosan. -motyogtam halkan, majd én is leguggoltam mellé, hogy segítsek neki és ne neki kelljen az én szemetem feltakarítani.

-Rád is vonatkozik. -állt fel és a kis kukába söpörte az üveget.

-Az voltam. -mutattam fel a kezem és kifordultam a fürdőajtón. A véres törölközőt az ágyra dobtam, és a fiókomban kutakodtam kötszerért.

-Figyelj, biztosan ne hívjam fel...

-Nem kell anyu, jól vagyok. -vágtam közbe. Utálom ha azzal a kibaszott pszichológussal jön, mert többször is elmentem - megjegyzem, csak miatta - és soha nem segített semmit.

-Elvigyelek suliba?

-Busszal megyek. - öntöttem egy kevés fertőtlenítőt a gézlapra, majd a sebhez nyomkodtam és csak utána kötöttem be.

Fájdalmasan ugyan, de a vállamra kaptam a táskám és lesiettem a lépcsőn. Anya jött utánam, és az előszobában a kezembe nyomta a szendvicsem.

-Jó legyél. -nyomott egy puszit a homlokomra, és ez mosolygásra késztetett. Nem vagyok rossz, ezt inkább már megszokásból mondja.

-Mindig az vagyok. -léptem ki az ajtón. Egy utolsót még intettem, aztán a fülembe dugtam a fülhallgatóm és megálltam a buszmegállóban.

Arcom az ég felé fordítottam és élveztem, ahogy a lágy szellő a hajamba fúj. A madarak hangosan csicseregtek, még a zenén keresztül is hallottam hangos éneküket. A fölöttem lévő fa pont virágzott, rózsaszínes fehérbe borítva környezetét.

A busz bekanyarodott elém, így sóhajtva néztem a kinyíló ajtókra, majd felszálltam. Felmutattam a bérletet és hátramentem. Nem voltam egyedül, és ez rettentő furcsa volt. Amióta kiköltöztünk ide, és busszal utazom, egyszer sem láttam még itt embert. A fiú kettővel előttem ült, és valamivel idősebb volt, az biztos. A telefonját bűvölte, haja szemébe omlott. Ennyit láttam, de talán fekete pulóvert viselt.

Az ablaknak döntöttem a fejem és figyeltem a távolodó fákat, házakat, alakokat. Boldog családokat, akik gyermeküket viszik az óvodába, vagy iskolába. Nekem miért nem lehet ilyen életem? Nem lehetnék újra kicsi? Akkor semmi problémám nem lenne, maximum az, hogy valaki elvette az egyik játék autóm.

A busz közvetlen a suli előtt állt meg, a sráccal pedig egyszerre szálltunk le. Nem voltunk olyan közel egymáshoz, de félszemmel láttam, ahogyan elővesz egy szál cigit és a szájába rakja.
-Bassza meg. -motyogta. Sarkon fordult és elment. Utánanéztem. Talán ő az új osztálytársunk. Ki tudja? Nagyon úgy látszott, mint aki hezitál, hogy bemenjen-e vagy sem. Vállat rándítva elindultam.