☾ TÖVIS ÉS HOLD ☽- ✓

negyedik fejezet

▀ A X E L ▀
──────────

– Nem érdemes figyelmen kívül hagyni a jeleket, Axel – fújtat Travis, miközben próbálom rendbe tenni az imént letarolt nappalimat.

– Soha nem történt még ilyen, pedig hidd el, sok mindent láttam már – mormolom. – Mármint, láttam egy urnát a falra verődni. Egy seprű eldőlése szinte semmiként hat ahhoz képest.

– Csak hogyha a seprű eldől, az mindig előre jelez valamit – pillant fel rám, miközben a lapátot tartja nekem, hogy beletudjam seperni a szilánkokat. – Pontosabban valakit.

– Szerinted ki az? Ki akarja felvenni velem a kapcsolatot? – támaszkodom rá az említett tárgy nyelére.

– Nem tudom. Talán egy Romano?

– Ezt miből gondolod? – vonom fel a szemöldököm.

– Abból, hogy mostanság túl sokat őrlődsz az átkon, és talán segíteni akar. Vagy valami üzenetet átadni.

– Oké, és hogyan teremtsek vele kapcsolatot?

Travis elgondolkodva néz rám.

– Honnan a fenéből tudnám? Nem vagyok én szellemidéző. Kérdezd meg az apádat.

– Ő csak a gonosz lelkekkel foglalkozik.

– Akkor pont kapóra jön, ha Romano az említett szellemünk – húzza el a száját, én pedig egy laza mozdulattal fel lököm őt a lábammal.

– Talán igazad. Az is lehet, hogy nem jó szándékkal robbantotta fel a nappalimat.

Miközben tovább takarítunk, pontosabban én takarítok – Travis pedig elintéz pár telefonhívást az én telefonomról – , sokat gondolkodom.

Talán lehet, hogy tényleg az egyik ősöm próbál kommunikálni velem? Igaza van Trav-nek abban, hogy jelenleg túl sokat morfondírozom a megoldásokon, és talán a rejtett imáim hallgatásra leltek.

Hiába gonosz vagy jó lélek, beszélnem kell az apámmal.

*

A késő augusztusi esték már legalább annyira hidegek mi felénk, mintha már ősz lenne. Ha úgy vesszük, végül is csak két hét választ el minket az újabb tömeges lomb hullatásoktól. Van abban valami varázslatos, amikor a megszáradt falevelek beterítik az egész várost, de leginkább a parkot, amin keresztül átvágva kijutunk a Romano házhoz vezető erdei útra.

– Miért gyalog megyünk? – kérdezi Travis.

– Mert a motorom szervízben van – válaszolok, majd értetlenül nézek rá. – Teleportálhatnál is.

– Annak mi értelme lenne? Kell a társaság.

– Mármint engem is vihetnél – horkanok fel.

– Na még mit nem... Félő, hogy odaát hagynálak inkább – néz rám kifejezéstelen arccal. – Persze nem szándékosan.

Nyilvánvalóan.

Amikor a házhoz érünk, apámat éppen a verandán csípjük el. Arcából ítélve nem rég érhetett haza, és olyan megkönnyebbült sóhajjal bontja ki azt az üvegsört, mintha a világ összes gondját ma oldotta volna meg.

Amint észrevesz, meglepetten vonja fel a szemöldökét.

– Máris vasárnap lenne? – kérdezi, amikor felsétálok a verandára, és elindulok a sarokban lévő asztalhoz, amihez éppen leült.