☾ TÖVIS ÉS HOLD ☽- ✓

huszadik fejezet

▀ D A S H A ▀──────────

Sötétség.

Amint elnyelt az örvény, valahol máshol találtam magam. Fogalmam sincs mennyi ideig lebegek a semmiben, de egy idő után arra leszek figyelmes, hogy egy kar megfog hátulról, és teljes erőből ránt ki a sötétből, egyenesen bele a színes képekbe. A magasból zuhanok, majd fájdalmasan érek földet az erdőben, miközben szemeim még mindig az éjszakai égboltot pásztázzák.

Ujjaim végigsimítják a nedves talajt, majd felnyomom magam nehézkesen a földről, hogy bizonytalan tartással lábra álljak. Minden izmom sajog, amikor körbe pillantok az erdő melletti mezőn, amely túlságosan ismerős ahhoz, hogy elakarjak menni innen. De honnan?

Hajamba kap enyhén az esti szél, és magával hoz egy ismerős nevetést. Axel...

Hirtelen fordulok meg, és rájövök, hogy a hang az erdő felől jön. Egy nővel beszélget, és olyan, mintha felvételről hallanám őket. A nő is ismerős, de csak akkor jövök rá honnan, amikor elindulok az ösvényen, egészen a sötét fák felé. Bennem akar a levegő, amikor megpillantom az illúzió képet az egyik törzsnél, mintha kivetítenének rá valamit. Axel az, és a lány, akivel mélyen flörtöl... én vagyok.

Hosszú sárga, nyári ruha van rajtam, kissé mély kivágással. Szőke hajam magas copfban libeg ide-oda, miközben nevetek. Axel a motorjára támaszkodva, kacér mosollyal a száján beszél hozzám.

- Szóval új vagy itt – jegyzi meg, miközben lassan végigmér. – Mert esküdni mernék rá, ha idevalósi lennél, ismernélek.

- Jézusom – horkanok fel. – Kétlem, hogy tudnád. Nem hinném, hogy olyan lány vagyok, akikkel általában lógni szoktál.

- Aha. Akkor kikkel lógnék szívesen szerinted, előítélet kisasszony? – néz rám kirívóan.

Görcsbe rándul a gyomrom, miközben valamiféle furcsa érzés szabadul fel a mellkasomban. Jézusom, ez az első találkozásunk, és érzem magamban az emlék okozta érzéseket. Azt, hogy mennyire vonzónak találtam ezt a srácot, és azt, milyen kalandokat ígére tekintettel tanulmányozott engem.

Lábaim maguktól mozdulnak, és lépnek arrébb az újabb hangok felé, amely egy másik törzs felől érkezik.

Magunkat látom, ahogy Axel egy asztalon áthajol, közel hozzám, ujjaival pedig az egyik szőke tincsemet tekergeti. Tekintete mohó, de nem a szokásos flörtöt látom benne, hanem valamiféle szenvedélyt, amely csakis rám irányul. Szórakozottan nevetek, miközben pimaszul vizslatom őt, és már ebből a képből is látom, mennyire nehéz dolga lehetett, hogy megpuhítson.

Lábaim önkéntelenül visznek tovább, és ahogy elárasztanak az érzelmek, és a sötét felhők szertefoszlanak az elmémben, ráeszmélek, hogy minden kettőnkkel kapcsolatos emlékem a fákon mozog, mint egy illúzió kép, én pedig levegő után kapok. Elérek az esti égbolthoz, ami alatt elterülve fekszünk az ismerős mezőn. Kezemet a mellkasomra szorítva próbálom nyugtatni a szívem, de az önzőmódon dübörög tovább, mintha jelezni akarna Axelnek.

- Hiszel a sorsban? – fordul felém komoly tekintettel. Szemei úgy csillannak fel, mintha az éjszakát tükrözné vissza.

- Ez most honnan jött?

Elmerengve végigpillant az arcomon.

- Amikor először megláttalak és beszélgetni kezdtünk, az olyan ismerős volt, és úgy éreztem, minden egyes közösen eltöltött idővel kapcsolatban, hogy baromira helyes. Ilyen még nem volt. – Tekintete elmélyül. – Soha.

Minden ismerős, az érzés, amely tornádóként kaszabolja szét testem, és az elmém, kitisztítva minden felrakódott gátat és akadályt. Axel tekintete a fák illúzióin, amelyeket a múltbeli énemre szegez.

Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek, hogy az eszméletlen émelygést kordában bírjam tartani, mégis, forog velem a világ. Hirtelen már nem az erődben vagyok, sem a réten, hanem egy faistállóban. Az különös illat az orromba kúszik, miközben egy test rám nehezedik. Csókok és érintések borítják a testem, miközben kellemes melegség, fájdalom, és feszültség kezd el uralkodni felettem.

Ujjaim a selymes hajtincsekben kalandoznak, miközben fejemet hátra vetem, kiélvezve azt, amit kapok, miközben elveszek mindent, amit csak bírok.

Végül az arc kirajzolódik felettem, és az ismerős, mély tekintet rabul ejt.

Axel tekintetét végigjáratja arcomon a tekintetem.

- Szeretlek! – suttogja.

Aztán minden felroppant. Elmém szilánkos darabokra pattan szét, miközben elránt az örvény, hirtelen felpattannak szemhéjaim.

Ismét az erdőben találom magam, a sötétben, a vihar előtti csendben, de az illúzióképek már nincsenek sehol,

mert mindenre emlékszem.