☾ TÖVIS ÉS HOLD ☽- ✓

tizenharmadik fejezet

Sziasztok drágáim! ^.^

Megérkeztem! Végre sikerült nagyrészt kijönnöm ebből a nyavalyából, ami olyan szemétmódon elkapott a múlt hétvégén, illetve nagyrészt már a mesteres felvételis időszak is mögöttem van, így végre tudok többet wattpadozni. <3

▀ A X E L ▀
──────────

Nagyon sokat gondolkodtam, főleg azokután, hogy Travis folyamatosan leadta nekem a helyzetjelentést. Amikor csak ideje volt, mindig mindenhova követte Dashát, én pedig éjszakánként olyan éber voltam, mint még soha. Így próbáltam rákészülni arra, amikor a lány már a kollégiumban alszik, és az újonnan felszerelt érzékelő kamerák bejeleznek, bármikor valami furcsa anomáliát észlelnek.

Amint sikerült felfognom a tényt, hogy visszajött, egyből jött a másik sokk, miszerint ez rohadtul nem tetszik azoknak, akiknek ezt az átkot köszönhetjük. Akárhogy is gondolkodom, az egyetlen, aki talán a segítségünkre lehet ebben, az egy boszorka lehet, aki feltuná venni a kapcsolatot a túlvilágival. Talán valami használható információt kitudna venni belőle.

Mindenekelőtt persze a feladatom az, hogy közel kerüljek Dashához, és elnyerjem a bizalmát. Csak akkor tudunk előrelépni igazán az ügyben, ha minél több dolgot elmond a megszállásokról. Nem lesz könnyű feladatom, mert a múltkori esetkor is érezte, hogy próbálom kiszedni belőle az infókat, így valószínűleg felkészültebb lesz. Ez a képességem már gyerekkorom óta velem van. Ilyen, ha az emberfiának van egy médium anyja.

Szellemeket látsz, az emberek auráját, érzelmi pillanatait, aztán egyre inkább elmélyülve az ismeretekben értelmezni kezded a látottakat. Ha ez sikerül, és teljesen beléhatolsz a másik ember privátszférájába, képes vagy a gondolatai közé férkőzni, és beszélni hozzá. Bár általában nem hallja, csak érzékeli, ezért késztetést érez arra, hogy megtegye azt, amit mondasz neki. Ritka, ha valaki olyan erős, hogy minden ilyen behatásnak ellenálljon. Azok általában nem is halandó emberek.

Felpattanok a motoromra, és elindulok a kampusz felé. Nem akarok elkésni a találkozónkról, így kissé belehúzok, és a sebességkorlátot is sikerül átlépnem, közvetlen a Donkey Box fánkozó mellett, ahol helyi ügyeletes serif előszeretettel időzik a mindenféle ragacsos, és diabéteszt okozó szarok társaságában.

Bízom abban, hogy nem vesz észre, de nincs szerencsém. A rendőrautó egyből felvillan, és megindul felém. Alig két métert megy, és meg is áll, miközben leparkolok. Sok értelme volt ennek, uram...

Mr. Kinley úgy száll ki az autóból, mint egy Istenverte király. Ilyenkor tényleg a város cowboy-jának érzi magát.

Sötét haját, amelyben néhol őszes hajszálak villannak meg, hátra simítja a fején, majd nadrágja övét, láthatóan megigazítja. Mintha egy ötven plusszon Playboy férfi magazinjából lépett volna elő.

Szemei furcsállóan csillannak meg, amikor leveszem a sisakomat, ő pedig felismer.

– Axel Romano? – vonja fel a szemöldökét.

– Uram – biccentek felé.

Hitetlenkedő mosollyal támaszkodik a kormányomra.

– Szóval? Meg kell büntetnem egy régi jó barátom fiát gyors hajtásért? Ez a ma esti program? – rázza meg a fejét.

– Megkéne, de nem muszáj – húzom ártatlan mosolyra a számat, hátha meggyőzőm. Persze reménytelen, mert már rohadtul nem vagyok tíz éves gyerek.

– Csak azért, mert jóban vagyok az apáddal, még ugyanúgy rád is tartoznak a törvények, fiam.

Megadóan felsóhajtok, és végül leszállok a motoromról, így pont szembe kerülök a seriffel. Ha a mosoly és kölyökkutya szemek nem nyerték meg érthető módon, akkor jöhetsz a csaj duma.