☾ TÖVIS ÉS HOLD ☽- ✓

tizenötödik fejezet

▀ A X E L ▀
──────────

– Min gondolkodsz? – Dasha hangja édes dallamként kúszik bele a fülembe, én pedig felé döntöm a fejem. Orrom súrolja az övét, és érzem, ahogy az ajkai megremegnek.

– Azon, hogy mennyire nem sikerült tartanod magad ahhoz, amit mondtál – vigyorodom el, mire felvonja a szemöldökét. – Sosem fogod beadni a derekad nekem, mi?

Szemeit forgatva sóhajt fel.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz.

– Nem? Itt fekszünk a földön, és te úgy nyomulsz hozzám, hogyha egy rendőr erre járna,  joggal bűntetne meg közszemérem sértésért.

Hitetlenkedve felkönyököl, száját eltátja.

– Hogy én nyomulok hozzád?

– Na jó, kicsit talán én is – rántom vissza magamhoz, ujjaim pedig megfeszülnek a derekán.

– Így már más – suttogja.

– Nem akarom, hogy haza menj – szólalok meg érdes hangon, miközben ajkaimat végighúzom az övén.

– Még nincs olyan késő.

– Úgy értem, nem akarom, hogy elhagyd a várost. Ne tanulj tovább.

Dasha felnevet.

– Vissza kell mennem. És tanulnom kell.

Fejemet hátra vetve nézek az égre.

– Persze, hogy tanulnod kell. Nem hagynám, hogy másképp dönts.

Fejét a mellkasomra támasztja, kezét pedig az arcomra csúsztatja, és noszogat, hogy nézzek rá. Nehézkesen, de megteszem.

– Talán nem felejtelek el – rándul meg a szája széle.

Finoman a hajába túrok.

– Ajánlom is!

– Min gondolkodsz? – ránt ki emlékeim közül Travis.

Kávéval a kezemben állok a nappali ablaka előtt, és figyelem, ahogy az esőcseppek kanyarogva folynak végig az üveg felületén. Belekortyolok a gőzölgő italba.

– Csak azon, hogy hova a jó édes francba tűntél megint. Megígérted, hogy segítesz.

– Bekameráztam a csajod szobáját, vagy nem? – vonja fel a szemöldökét, és levágja magát a kanapéra. – Egyébként meg ne aggódj. Úgy felhúztam az előző halottat, hogy egy darabig nem sóznak rám újabb melót.

– Volt valami gyanús a legutóbbi éjjel, amit megfigyeltél?

– Semmi, haver. Azóta semmi.

– Ja én sem találtam semmit. Mintha az a valami várná a tökéletes alkalmat.

– Vagy kifáraszt minket – mutat rá. – Kivárja a pillanatot, amikor pont nem figyel senki.

– Ebben van valami – bólintok. – Nagyon nehéz úgy a közelében lenni, hogy ilyen ellenséges.

– Csodálkozol? Nem tud kiigazodni rajtad.

– Tehetek én arról, hogy napról-napra változik a helyzet? – horkanok fel.

– Nem, de ő nem tud semmit. Legalábbis annyi mindent nem, mint mi.

– És mi lenne, ha tudná, hogy valójában ismer engem...