☾ TÖVIS ÉS HOLD ☽- ✓

tizenhatodik fejezet

Sziasztoook!!! És végre itt lenne a folytatás. Sajnálom, hogy eltűntem, de őszintén, nagyon zűrös heteim voltak, és nem a legjobb nyaram, de végre tudom folytatni Axel és Dasha sztoriját. Bizom benne az ihlet is közben eltalál folyamatosan. ;) Hibákért bocsi, nyaraláson vagyok és nem tudom ellenőrzni olyan nagy erőbedobással... >.<

▀ D A S H A ▀
──────────

Semmi kedvem a ma estéhez.

Őszintén szólva, még az is nehezemre esik, hogy kibújjak az ágyamból, márpedig megígértem apámnak, hogy ott vacsorázok náluk, mielőtt találkozom Steph-el.

Nehézkesen fordulok egyik oldalamról a másikra, amikor Lil a nyitott ajtómnál megáll, és hangosan kopogni kezd.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy van-e kedved futni velem, de úgy látom nem a megfelelő pillanatot választottam – mosolyodik el szórakozottan.

Még számomra is megfejthetetlen az a hang, amit hallatok. Valahol a nyüglődés és morgás között található, egy kis sóhajjal meghintve. Még egy kicsit talán a nyálam is kifolyik, ami már tényleg a menthetetlen kategória.

- Megyek – jelentem ki nem túl határozottan. – Este jelenésem van, és örülnék, ha nem úgy festenék, mint egy zombi.

- Akkor a futás biztosan felráz – kacsint rám. – De azért főzök neked egy erős kávét.

- Tudnál kávét főzni? Itt?

- Vízforraló és a porkávé. Egésztégtelen és kiszámíthatatlan – vonja meg a vállát.

- Az jó lesz nekem – mosolyodom el.

Nehézkesen kimászok az ágyamból, és még a lábam is beleakad a takarómba. Akkorát esek, hogy még az orromat is beütöm a padlóba. Lil aggódva pillant vissza rám, de nincs szüségem segítségre, mert teljesen jól elvagyok a padlón is.

- Te tényleg menthetetlen vagy ma – suttogja.

- Tudom – mormolom. – Olyan emberrel leszek ma összezárva, akihez semmi kedvem.

Axel...

Inkább a pontos megfogalmazás úgy szól, hogy nem tudom helyén kezelni a bennem kavargó furcsa érzéseket, amiket kivált belőlem, és ezt nehezen kezelem. Mindig is a magam ura voltam, ám amióta találkoztunk úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Ez most szószerint meg is történt.

- Figyelj, ha valamihez nincs kedved, nem kell megtenned – kiált vissza a kis közös étkezőnkből.

És ha nem lépek ki a komfortzónámból, az vajon mit eredményez? Ha egy ember miatt nem élvezem azoknak a társaságát, akiket kedvelek, az mit árul el rólam?

Hogy irányítható lennék?

- Nem, elmegyek, és jól fogom érezni magam – nyomom fel magam a földről.

Valahol mélyen tényleg elhiszem, hogy képes vagyok rá, így viszonylag nagyobb motivációval veszem fel a futóruhámat és a cipőmet. Amikor kilépek a szobámból a kávé megcsapja az orromat, és pillanatok töredéke alatt hajtom fel, míg Lil csak szórakozottan kortyolgatja az övét, kisujját felemelve, akár egy arisztokrata.

Miután ledöntöttem vagy három pohár vizet, mivel jócskán kiszáradtam az önmarcangolásban, egy kiadós bemelegítés után útnak indulunk. A kampusz melletti parkot választottuk, amely felvezet egészen a hegyi kilátóig. Fenyveserdőben végighúzódó úton felfelé haladva érzem meg igazán, főképp a vádlimon, hogy mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben a testmozgást. Életemért küzdve könyörgöm fel a testemet Lil után a sziklás lelátóhoz, miközben próbálom élvezni azt, hogy éppen nyugalom árad szét körülöttem. De ez amilyen gyorsan jön, olyan hamar el is illan, mert a következő pillanatban úgy érzem, meg kell állnom.