☾ TÖVIS ÉS HOLD ☽- ✓

tizedik fejezet

▀ D A S H A ▀
──────────

Már végre elálltak a könnyeim. Soha, de soha nem éreztem még ilyet, mint ezen az éjszakán. Mintha valaki kegyetlen kíméletlenséggel próbálta volna átvenni az irányítást a testem felett, mostanában pedig igencsak felerősödtek ezek a dolgok bennem, és fogalmam sincs miért. Igazság szerint, erről még soha, senkinek nem mertem beszélni, mert mindig attól tartottam, hogy valaki őrültnek hisz...

Axel figyelmes velem egész éjszaka. Éppen a fejemen lévő kisebb sebemet ápolja le, ami szerencsére csak egy karcolás, bár éppenséggel rossz helyen, ezért vérzett annyira. Ujjaimra rászáradt vért, egy nedves törlőkendővel próbálom letisztogatni...

– Min gondolkodsz? – kérdezi, amikor egy kis fertőtlenítőt tesz a ruhára.

A kanapén ülünk, biztonságban, de én még mindig az erkélyajtót figyelem.

– Arra, hogy vajon őrültnek gondolsz-e – vallom be. – Ez az egész nagyon ijesztő volt.

– Az volt... – helyesel. – De hidd el, láttam már rosszabbat is – horkan fel.

Meglepetten nézek rá.

– Ezt meg hogy érted?

Mintha öntudatlanul vaszolt volna, mert arcán a megbánás ezer árnyalata halad át.

– Mindegy – rázza meg a fejét. – Nem akarlak a ma este után riogatni. Ez most csípni fog – teszi rá a ruhadarabot a fejemre, de közben folyamatosan fújja a sebemet, hogy enyhítsen a fájdalmon, elég kevés sikerrel. Mikor végre végez, bekeni valamilyen kenőccsel, ami házilag kikevert gyógyszernek tűnik.

– Ez mi?

– Anyámtól szoktam elhozni mindig. Mániája gyógynövényes szarokat készíteni, de beválik.

– És ha nem?

– Akkor megyünk a kórházba, és összevarrják a fejedet. – Kissé riadtan nézek rá komoly tekintetét látva, de végül elvigyorodik. – Ne aggódj, nem veszted el a fejedet. Minden rendben lesz.

Pár pillanatig szótlanul figyelem őt, ahogy elpakolja az elsősegély ládát, majd végül megkockáztatom azt, hogy beszéljek a látottakról, elvégre megélte velem, és mégsem rakott ki a lakásából. Habár, ki tudja mit hoz még a reggel.

– Nem ez volt az első – szólalok meg, mire megdermed. – Mostanában sokszor azon kapom magam, mintha... Nem is tudom, furcsa ez az egész – nevetek fel keserűen.

– Mintha megszállnák a tested? – teszi fel a kérdést, és már keresem az élt a hangjában, a szórakozottságot a szemeiben, nem találom. Vagy csak túl fáradt, vagy tényleg... hisz abban, hogy talán rám ragadt valami fránya szellem.

– Nem tudom, nem igazán ástam bele magamat ezekbe a dolgokba, de tavaly kezdődött. Voltam alvás terápián, pszichológusnál, de minden rendben volt. Azokban az időkben nem is volt panaszom, de most, amióta itthon vagyok...

Axel fájdalmas tekintettel néz rám.

– Mondd el, milyen ilyenkor. Mondd el, hogy mit érzel.

– Mintha valami húzna ki a testemből – imitálom a kezemmel. – Furcsa hangok szólnak hozzám. Amikor a parton voltam, egy férfihangot hallottam, de nem a fejemben, majd elindultam, aztán pedig ott voltál te, és megszűnt az egész. Most éjszaka pedig a fejemben szólalt meg, onnantól pedig teljes képszakadás.

Igaziból, amikor Axel elmesélte, hogy mit csináltam, nagyon megijedtem, és most már tényleg kezdek attól tartani, hogy lehetséges, valami túlvilági átok szállt rám, vagy fene tudja. Amit már a tudomány nem képes megmagyarázni, arra már mit mondhatnék? Vagy csak ennyire pocsékok a szakemberek?

– És mi volt akkor, amikor kezdődött? Akkor is férfi szólt hozzád? – kérdezi nyugodt, megértő hangon.

Tényleg érdekli, e felől kétségem sincs.

– Nem – rázom meg a fejemet, majd tekintetem a távolba réved. – Nők voltak. Sírtak, nevettek, kiáltottak. Tiszta zűrzavar volt... – Axel megfejthetetlen arccal fordul el tőlem, és a padlót bámulja. – Velük álmodtam folyamatosan. Nőkkel, akik az erdőben táncoltak fehér ruhában, vagy futottak, nem is tudom – rázom meg a fejem. – Napközben többször... engem hívtak. Láttam őket, éreztem őket, mintha a testemben lettek volna mind, de... ilyen sosem volt. Sosem vesztettem még el az irányítást, mint most, vagy ott a parton...

Annyira másképp érzem magam, de nem értem miért. Ekkor veszem észre, hogy Axel végig a combomon tartotta a kezét. Amikor erre felfigyel, elhúzza onnan, nekem pedig lassacskán kezd kitisztulni a fejem. Mintha eddig valami nyomta volna, vagy egy kis örvényszerű köd szállt volna reá.

– Miért beszélek neked erről? – kérdezem őszinte meglepettséggel.

Tényleg nem értem. Soha nem beszélek ezekről a dolgokról, ő neki pedig pillanatok alatt kiömlött.

– Minden rendben, Dasha. Sok ember tapasztal ilyen dolgokat, és talán sokszor, nem is fogunk rá magyarázatot találni. Nekem is voltak hasonló élményeim még gyerekkoromban, szóval nem foglak őrültnek tartani. Nem tartom magam egy beszűkült embernek, elvégre nem csak az lehet, amit látunk.

Bár értékelem a megértést, mégis egy szón akadok fenn.

– Élmény? – fakadok ki halkan. – Ez neked élmény volt? Majdnem leugrottam az ötödikről, Ax...

Lusta mosolyra húzódik az ajka, de aztán hirtelen elkomorul.

– Mit mondtál? – kérdezi.

– Hogy majdnem leugrottam...

– Nem, Ax-nak hívtál az előbb. Miért?

Mintha kezdene kissé ideges lenni. Talán nem szereti, ha így híják.

– Axelnek hívtalak.

– Nem, nem úgy.

– Hm, lehet – gondolkodom el. – Szeretem becézni az embereket – fordulok felé. – Ez gond?

Szótlanul mered rám, és az állkapcsa befeszül. Az a kis izom elkezd rángani benne, pont úgy, mint a parton. Amikor már azt hinném, nem kapom választ a kérdésemre, megszólal.

– Nem, úgy hívsz, ahogy akarsz – rázza meg a fejét.

– Oké...

Összedörzsöli a tenyerét, de érzem, hogy nem vagyunk rendben. Van valami furcsa benne, és abban, ahogyan viszonyul hozzám. Folyamatosan ott van, ha szükségem van rá, de közben, mintha valamiért félne, csak fogalmam sincs mi ennek az oka. Nem akarom ráerőltetni magamat, így arra az elhatározásra jutok, hogy reggeltől próbálok pár lépés távolságot tartani. Ma eléggé ráhozhattam a frászt, mert a lába úgy jár az ütemre, mintha nem bírna lecsillapodni.

– Jobb, ha lefekszem – szólalok meg halkan. – Köszönöm, hogy segítettél.

– Nem kell megköszönnöd. Az ajtódat hagyd nyitva, itt kint alszom – válaszol határozottan. – Bár valószínűleg nem fogok aludni már egy percet sem – pillant az órára, ami 3:15-öt mutat.

Összevonom a szemöldököm.

– A boszorkány órája – bukik ki belőlem, mire Axel felkapja a fejét.

– Tessék?

– Semmi – rázom meg a fejem. – Jó éjt!

Ott hagyom, hátat fordítok neki, és elmerülök a sötét szoba örvényében, ahol talán a maradék órákat megúszhatom anélkül, hogy kiakarnám nyírni magam.

Vagy őt...

Mindenesetre megnyugtat, hogy hallom kintről a lépteit, és érzem a jelenlétét, miközben semmi nem választ el tőle. Talán így átvészelem ezt... Pézsma és fenyő illat kúszik az orromba, ahogy a paplan alá bújok, ez pedig megnyugtatóan hat rám egy ilyen történés után. Oldalamra fordulva figyelem az ablakot, amely féligmeddig a sötétő függöny fogságában áll. A kintről beszűrődő faágak árnyékait a szél ütemesen táncoltatja, én pedig ebbe a mozgásba beleveszve merülök ismét álomba, remélhetőleg egy jobb világba...