Üvegszilánk [Shawn Mendes]

Hiányzom? [Part 5.]

Shawn hívása után talán egy picit nyugodtabb voltam. Mármint tényleg csak egy leheletnyit. Pont ezért lehetett, hogy átolvastam az összes új hírt, ami megjelent azóta. Nagyjából öt óra körül lehetett, amikor megcsörrent a telefonom. Hát persze... Anyáék. A fenébe már!

- Anyaa, sziaa! – próbáltam vidáman köszönni.

- Leshanie! Te egy sztárral kavarsz? – vágott bele anya. Mintha izgatottságot hallottam volna a hangjában.

- Nem, nem – tiltakoztam azonnal – Teljesen másról van szó – és ekkor meséltem el sokadjára azt az egyszerű – sztorinak se nevezhető – valamit.

- Oh. értem már... És semmi esély sincs rá? – próbálkozott anya.

- Hah, dehogy nagyon unszimpatikus, és eléggé idegesítő...

- Bárcsak másképp lenne... - utalgatott anya arra, hogy mennyire szeretne a kicsi lányának újra egy barátot.

- Majd egyszer talán – köhintettem- Most mennem kell, de add át apának, hogy puszilom.

- Rendben – sóhajtott.

- Szia anya – tettem le a telefont. Majd a következő pillanatban ledőltem az ágyamra és hisztérikusan belevisítottam a párnába.

- Hülye exek – suttogtam magam elé egy párnát ölelgetve. Így húsz évesen miért ilyen nehéz túllépni egy szakításon? Nem ártana érettebben kezelnem.

Az agyam egyszerűen nem tudott leállni. Folyamatosan olvasgattam az újabbnál újabb híreket. Kivétel nélkül az összes szerint vagy kavarunk, vagy együtt vagyunk, sőt az egyik szerint Shawn velem (!!!) csalta Camilat... Egyre jobb. A lányokat az idegtől visítva hívtam fel, ők se tudtak túl sokat fűzni hozzá. Egyszer szétvetett az ideg, majd újra megnyugodtam. Utolsó kétségbeesésemben... Írtam Shawnnak.

„Amúgy... Meg se kérdeztem, hogy te hogy viseled" – a válasz majdnem azonnal érkezett.

„Had találjam ki. Még mindig ezen kattogsz"

„A kérdésemre válaszolj!" – idegesít, hogy olyan, mintha tudna olvasni a gondolataimban.

„De türelmetlen valaki... De engem tényleg teljesen hidegen hagy. Majd lenyugodnak"

„Jó neked, hogy ilyen nyugodtan kezeled"

„Amúgy... Hogyhogy írtál? Csak nem hiányzom?:)"

„Állj le! Csak érdekelt, hogy neked nem cseszi-e fel az agyad"

„Aranyos, hogy érdekellek"

„Na, jó menj a fenébe! Ne forgasd ki a szavaimat!" – fogalmam sincs miért írtam neki. Egyre erőszakosabban nyomkodtam a billentyűzetet.

„Figyelj... Gyere el velem holnap egy étterembe. Hátha személyesen meg tudlak nyugtatni" – lefagyva bámultam a képernyőt. Mivan? Miért mennék el vele? Bár... ha azt nézzük ő a tapasztalt... De egy másik szempontból meg csak még többet pletykálnának, ha észrevennének.

„Nem vagy normális. Nem pletykálnak már eleget?"

„Mit érdekelnek mások? Tudtommal, azt mondtam, hogy nincs barátod. Nem is értem, akkor miért zavar ennyire"

„Tényleg nincs barátom... Oké, benne vagyok. Hova szeretnél menni?"

„Hm... Rám bízod?"

„Aham..."

„Torontóban van egy tök jó magyar étterem. Kiskoromban elég sokat jártam oda. Na?"

„Fogalmam sincs milyen a magyar kaja, de benne vagyok. A lényeg, hogy elengedjem ezt az egészet"

„Arról majd én gondoskodom;), add meg a címed és négyre ott vagyok érted. Megfelel?"

„Legyen..."

„Idáig érzem a lelkesedésed"

„Haha. Mostmár elég volt belőled mára. Megyek vacsorázni"

„Jó étvágyat Leshanie"

„Szia Shawn"

Szemforgatva néztem végig újra a sorainkat. Komolyan elmegyek vele kajálni? Azt hiszem megbuggyantam. A lányoknak félve küldtem el a screenshotokat a beszélgetésünkről. Csak nehogy túl kombinálják... Ez leginkább Connie szokása. Hiszen én csak azzal az emberrel megyek étterembe, akivel most shippel össze a fél világ, konkrétan Shawn rajongóinak a fele meg akar ölni, mert „elveszem tőlük őt". A másik fele vagy pasi, vagy a normálisabb lányok közé tartoznak, akik szimplán örülnek, ha a kedvenc énekesük boldog. Na, de persze senki olyan sincs, aki úgy hiszi, hogy semmi sincs köztünk Shawnnal. Pedig azok lennének a legnormálisabbak.

A zacskós levesemet kanalazgatva Connieval és Brooklynnal tárgyaltam ki, hogy nem, továbbra sem érzek iránta semmit és nem, nem vagyok normális se. Valószínűleg bárki lát meg minket, csak még nagyobb port fog kavarni. Bár ennél nagyobb alig lehet. Olyan tíz körül lehetett, amikor befeküdtem az ágyamba. Próbáltam minden rossz gondolatot kiűzni a fejemből, így megint elővettem a könyvem és olvastam. Most viszont egészen hajnali egyig fent voltam. Vagyis... Az olvasást olyan éjfélkor befejeztem. Aztán pedig zenét hallgattam és teljesen belemerültem a gondolataimba. Túl sok minden történik egyszerre... Miért akarja ennyire mindenki, hogy legyen valakim? Elegem van a szerelemből...

Ui. Nem viccelek, Torontóban tényleg van egy magyar étterem. Nem volt kérdés, hogy ide mennek el:)