Üvegszilánk [Shawn Mendes]

Hogy hívják? [Part 7.]

--Shawn Mendes szemszöge --

Haza felé vezetve a gondolataimba merültem. Otthon ezer százalék, hogy olyan kérdésekkel fognak megtámadni, amire még én sem tudom a választ. Mondanám, hogy a holnap majd segít tiszán látni mindent, de tudom, hogy ennek pont az ellentéte lesz. Ha mer nyitni felém, akkor még jobban megismerhetem Leshát. Vagyis Leshaniet... És a mostani helyzetre tekintve ez ijesztő. Őszintén? Félek, hogy megszeretem, netalántán elkezdek kötődni hozzá. És ez az, amibe még belegondolni is rémisztő. Az utat bámulva tisztában voltam vele, hogy pár perc múlva otthon is vagyok. Fogalmam sincs, mire mit fogok válaszolni, és csak remélni tudom, hogy ezt megérti a családom. Leparkoltam a ház elé, majd a kulcsomat elővéve benyitottam a házba. Azonnal megcsapott, az az igazi otthon illat, amit már egy hónapja nem éreztem.

- Sziasztok! – kiáltottam, amikor beljebb értem a házban.

- Shawn! Végre már! – jött ki a nappaliból anya és azonnal megölelt – A kedvencedet csináltam – tette hozzá mosolyogva. Apának is köszöntem, majd egy barna hajzuhatagot láttam a lépcsőn szállguldozni.

- Aaliyah – nevettem fel, amikor konkrétan rámugrott és úgy ölelt.

- Szia Shawnie – vigyorgott rám a húgom.

- Mondtam már, hogy ne hívj így – indultam a konyha felé.

- Mondtam már, hogy nem érdekel – vonta meg egyszerűen a vállát Liyah. Valahogy ez Leshára emlékeztetett. Csak ott én baszogatom becenévvel.

- Mit mosolyogsz? – nézett rám Liyah teljesen átható tekintettel. Tudja. Az egész család tudja, hát persze. Nem is értem hova tűnt, az a rengeteg kérdés.

- Semmit, hugi, semmit – legyintettem majd szedtem magamnak a tojásos omlettből. Egyszerűen imádom.

- Oké, nem bírom tovább – nézett anyáékra, amikor ők is leültek – Hogy hívják? – tért a lényegre.

- Kit? – húztam tovább az agyát vigyorogva.

- Az az önelégült mosoly – húzta össze a szemét – Ha csak nem vágták el a netlkábelt a studióban, vagy az előző koncerteden, esetleg a könyvesboltban – nézett rám átható tekintettel – Akkor pontosan tudod, hogy miről beszélek – fejezte be a széken hátradőlve. Egy hajszálon múlt, hogy még idegesítsem egy kicsités közöljem, hogy fogalmam sincs, mire szeretne kilyukadni, de végül megadtam magam.

- Leshanie Forster a neve – tártam szét a karom – És semmi olyan nincs, amire gondolsz

- Szóval azt állítod, hogy semmi, de tényleg semmi romi nincs köztetek ezzel a Leshanieval? - próbálta átlátni a lelkem.

- Semmi - biccentettem. Próbáltam teljesen meggyőző lenni ezzel kapcsolatban. Hiszen semmi nem történt még velünk.

- Aha – bólogatott.

- Találkozol vele valamikor? – trafált bele – Mármint érted csak úgy barátilag –magyarázta. Mintha egy kis gúnyt éreztem volna a hangjában a barátilag szónál...

- Holnap elviszem, abba a torontói kajaldába, ahova régebben jártunk - sóhajtottam - Kizárólag, azért, mert nagyon zavarják a hírek, én meg segítek neki kezelni - lomboztam le a húgom, aki kezdett belelkesülni a "végre van valakije a bátyamnak" témától.

- Pont te akarod megnyugtatni őt? – nevetett a szemöldökét felhúzva. - Tudod Shawn – szólt bele a beszélgetésbe anya is – Azért ahhoz neked is idő kellett, hogy valamivel jobban kezeld a pletykákat.

- Tudom, de neki nem is kell megszoknia – vontam vállat – Hiszen többet nem fog szerepelni a médiában ilyen formában – azt hiszem magamat is győzködtem.

- Gyanús vagy nekem, fiam – rázta a fejét apa.

- Nem értem miért. Attól, hogy beszélek egy lánnyal vagy találkozok vele nem lesz rögtön a barátnőm, és még kötődni se fogok hozzá – jelentettem ki, mintha ezt az egészet én irányítanám.

- Shawn – szólalt meg anya – van muffin – ahogy ezt kimondta a pultra pillantottam és megláttam. Ilyenkor talán kicsit előjön belőlem a gyermekded lelkem, de egy ,uffin bármikor jól tud esni.

- Mint egy gyerek – nevetett ki a húgom.

- Kérsz? – vontam fel a szemöldököm vigyorogva a tálcával előttem.

- Na, jó igen – vett el egyet és beleharapott. Hát, igen. A családom tény, hogy kiváncsi – egyébként teljesen jogosan – , de én így imádom őket.