Why Me?

Hello Suli Újra

Újra iskola. Isten tudja miért ,de valahogy nincs kedvem elindulni. Morcos vagyok, fáradt vagyok, és, hogy őszinte legyek félek. Van bennem egy nagy adag félelem. Na nem azért mert érdekel, hogy mit gondolnak rólam a többiek. Inkább a szánakozó tekintetektől áll fel a szőr a hátamon. Azt sem tudom, hogy hogyan fogok reagálni Sumira ha újra látom azt az elkényeztetett ribancot. És talán minden félelmem közül a legrosszabb azaz , hogy Kurooval milyen lesz a viszonyom ezalatt rövid idő alatt amit még egy iskolában kell töltenünk. A bűntudatom pedig a legkevésbé sem enyhült tegnap óta. Van egy olyan érzésem, hogy még csak ezután jön majd a java. Minden kedvtelenségem ellenére azért volt bennem egy pici izgalom is. Leültem az első üres helyre a metrón és vártam, hogy a következő megállóban Kenma is csatlakozzon hozzám. A puding frizurás csak hamar feltűnt a látószögem horizontján, nyomában Kurooval. Kenma helyet foglalt mellettem arcon csókolt aztán beletemetkezett a telefonjába és a zenébe gondolom. Kuroo velem szemben foglalt helyet mint már olyan sokszor. Köszönés gyanánt biccentett egyet nekem, majd kifelé kezdett bámészkodni. Követtem a példáját én is ezt tettem. Az egy órás metró út felért egy idegenvezetéssel a pokolban. Kuroo kerülte a velem való érintkezés minden formáját amit ebben a helyzetben csak lehetett. Kenma pedig élvezte a szerelmes lét minden előnyét. Mint kiderült a bátyámmal chatelt egész végig. Az iskolához vezető úton magunkra maradtunk a nagy macskával, Kenma ma nagyon sietősre fogta és előre rohant. Kezdett egyre kellemetlenebb lenni a kettőnk közötti csend.

-Kuroo - szóltam hozzá, de még én sem tudtam mit is mondhatnék neki. Érdeklődve tekintett le rám. - Figyelj tudunk valamikor beszélni kettesben? Azt gondolom lenne miről beszélnünk.

-Nem - mondta nemes egyszerűséggel. Valószínű, hogy tátva maradthatott a szám, mert Kuroo ajkai szegletében egy apró mosoly bujkált. Próbálta palástolni, hogy jól mulat a nyomorom, kevés sikerrel. Nem épen erre a válaszra számítottam.

- Őhm hát jól van - makogtam zavartan - ezesetben akkor most kell bocsánatot kérnem tőled, amiért így viselkedtem veled. Sajnálom, hogy ennyire önző voltam és téged hibáztattalak a történtekért részben. Sajnálom, hogy egyedül hagytalak ebben a nehéz helyzetben. Remélem egyszer megtudsz majd bocsájtani. - rá mosolyogtam halványan, majd magára hagytam.
Besiettem az iskolába. Pár sajnálkozó pillantást sikerült elcsípnem. Odabent az osztályteremben már nagy volt a hangzavar. Érkezésemre vágni lehetett a csendet.

-Azt hittük már soha nem jössz vissza te nőszemély - kiáltott rám hátulról Kira. Előre furakodott és egy medve ölelésben részesített - Örülünk, hogy újra köztünk vagy Karina.

- Én is örülök, hogy itt vagyok - mosolyogtam rájuk. A teremben újra hatalmas hangzavar keletkezett. Bevágódtam a helyemre és előkaptam a telefonomat. Nyomogattam és lapozgattam az instát, de nem igazán tudtam oda figyelni arra amit csináltam vagy legalábbis imitáltam. Folyamatosan a Kurooval lezajlott beszélgetésem körül járt az eszem. Merengésemből a tanár megjelenése rángatott ki. Különösebben nem tulajdonított nekem nagy jelentőséget üdvözölt, aztán darálni kezdte az anyagot. Az egésznap így telt. Délutánra zsongott a fejem. Átöltöztem és a tornaterem felé vettem az irányt. Neki láttam a munkámnak. Mire a fiúk ideértek minden a helyén volt. Amint mindenki megjelent elindultam bezárni az öltözőket. Mire vissza értem már a bemelegítés végén jártak. Figyeltem a fiúkat ahogy játszottak. Feltűnt, hogy teljesen mindegy milyen feladást kapott Lev egyszerűen nem tudta normálisan elütni a labdát. Tekintve, hogy Lev egy középső blokkoló az ő dolga javarészt a védelem volt nem pedig a pont szerzés. Még Kenmanak sem sikerült olyan feladást produkálnia neki amit sikeresen tudott volna leütni.

-Sensei esetleg ha megengedné adnék a fiúknak egy ötletet ami lehet, hogy beválna Levet illetően - súgtam oda Nekomata sensei fülébe. Beleegyezően bólintott és leintette a fiúkat.