Téli Edző Tábor 2.nap

56 7 1
                                    

Nem vártam ezt a napot. Nagyon nem vártam. Reggel már úgy ébredtem, hogy ritka rossz kedvem volt. Ezt írhatnám a tomboló hormonok számlájára, de valahogy ez más volt. Rossz volt a a kedvem, a hangulatom a béka segge alatt, és zsémbes is lettem. Rossz érzéseim voltak a nappal kapcsolatban. Tudjátok van az a része az életnek amikor azt hiszed, hogy minden szuperül megy, hogy  semmi baj sem történhet. Ha akadályba ütközöl megtudod oldani. Mindenkinek meg van azaz érzés, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Vagy mondhatnam úgy is hogy vihar előtti hosszú, hosszú csend. Ez a rossz érzés a kétszeresére duzzadt bennem amikor megérkeztek az Inarizakis fiúk. Hiába integetett olyan kedvesen Osamu nem tudtam hinni neki. Csillogott a szemében valami ősi alattomosság. Minnél többet gondolkodtam ezen annál rosszabb gondolatok fogantak meg a fejemben. És úgy tűnt ez a hangulat nem csak engem kerített a hatalmába. Kuroo és Kenma is ritka rossz passzban voltak ma. A fiúk formában voltak ma. Mindenki játszott mindenki ellen. Eddig csak a Karasunonak sikerült megvernie az Inarizakit. Utolsó meccs a mai napra a Nekoma és az Inarizaki között volt. Már a nap is a horizont alá bukott amikor elkezdték a fiúk. Szinte tapintani lehetett a két iskola között a feszültséget. Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy a két iskola között semmi konfliktus helyzet nem volt, sőt a fiúk között sem, talán csak Osamu és Kuroo nem szimpatizáltak egymással. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne jöjjenek ki jól csapat szinten. Egész idő alatt nem tudtak egymás mellett elhúzni így egyre csak nőtt a feszültség mindenkiben. Térfél cserénél Osamu mondott valamit Kuroonak amitől annak csak úgy szikrázott a szeme. Szinte lelki szemeim előtt láttam ahogy az aurája a düh vörösét ölti magára. Akármit is mondott neki nagyon felpaprikázta vele. A meccs további részében nagyon erőszakosan játszottak a fiúk, de végül sikerült nekik legyőzni az Inarizakit. Kisétáltam a csarnok aulájába az egyik ital automatához. Amíg vártam a szőlő levemet, a látóteremet betöltötte egy magas, izmos szürke hajú bosszús tekintetű férfi. Minnél közelebb ért hozzám annál nyájasabbá vált az arckifejezése. Szemöldököm azonnal ráncba szalad.
-Topi-chan örülök, hogy látlak - a hangja csak úgy csöpögött a rejtett gonoszságtól.
-Miya-kun - biccentettem felé köszönés gyanánt.
-Mondd csak mennyi idő után adtad oda magad neki? - a szemem tágra nyílt a döbbenettől. A düh elemi erővel lángolt fel bennem. - Ne vágj ilyen arcot Karina. Mindannyian tudtuk, hogy befogod adni a derekad még a tábor alatt. Arra nem számítottunk, hogy még most is melletted marad.
-Te meg miről beszélsz? - éreztem ahogy a térdem megremeg.
-Fogadás volt az egész köztem és közte - Olyan gonosz mosoly játszott ajkain, hogy hányingerem lett tőle. A maradék vér is ki szaladt a testemből. Muszáj volt a falnak támaszkodnom a szédülés miatt ami elfogott. Úgy éreztem, mintha a szívem most tört volna szilánkosra. A levegőt egyenetlenül vettem és felületesen. A büszkeségem maradékába kapaszkodva elindultam vissza a tornacsarnokba. Megsemmisülve kerestem a cuccaimat a padon. Láttam ahogy Osamu nagyon büszkén sétál vissza a csarnokba és győztes mosolyt villant Kuroora. Sebesen szedtem a lábaimat, hogy eltudjak szakadni innen. A szobában gyorsan össze szedtem minden dolgomat és azt hazudtam az edzőknek, hogy megbetegedtem és haza kell mennem. Nem kételkedtek a szava hihetőségemben. Roham léptekkel indultam el az állomás felé, hogy haza tudjak menni. Nem volt messze de így is eláztam hála a szakadó esőnek. Legalább az időjárás illik a hangulatomhoz. A fülembe tolódott az összes vér és úgy dobolt dobhártyámon, hogy kész csoda, hogy nem szenvedtem halláskárosodást. A fülemben tomboló dob koncerttől nem hallottam a mögöttem dübörgő súlyos lépteket. A karomra fonódó erős érdes kéz megpördített a tengelyem körül és szemben találtam magam egy kétségbeesett szempárral. A mellkasom olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, hogy azon sem lepődtem volna meg ha nem jut elég levegő a tüdőmbe. Ott álltam a szakadó esőben az állomás épülete előtt ezzel a méz színű szempárral megáldott démonnal.
-Mit mondott neked? - mint valami égi kivetülése a kedvének óriásit menydörgött felettünk.
-Nem az a kérdés, hogy mit hanem az, hogy igaz vagy sem - magam is meglepődtem azon, hogy mennyire rideg a hangom. Nem mondott semmit csak lehajtotta a fejét. Ez többet mondott minden szónál. - Egy féreg vagy - undorodva kitéptem karomat vasmarkából.
-Rina kérlek hagy magyarázzam meg - kapott utánam - igazat mondott tényleg fogadásnak indult, de már rég nem az.
-Ezt most komolyan azt hiszed, hogy elfogom neked hinni?
-Rina kérlek..
-Vedd le rólam a kezed... MOST!
-Kérlek ne utálj... Tudom, hogy hibáztam. Nagyon nagyon sajnálom.
-Mikor akartad elmondani? Elakartad egyáltalán mondani? - minnél többet beszélek vele annál dühösebbé válok.
-Elakartam mondani, de nem tudtam, hogy hogyan tegyem, hogy ne ez legyen a vége. Én nem akarlak elvesziteni. Veled akarok lenni, nem csak most hanem mindig. Én...
-Várandós vagyok az istenit Kuroo - magam sem hittem el, hogy kicsúszott a számon az amit nem akartam elmondani neki. Legalábbis nem így. Az arca a teljes döbbenetről árulkodott. Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Csak tátogott, mint egy hal. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy mit fog szólni hozzá ha túl jut az első sokkon. Úgy döntöttem nem várom meg amíg a képembe vágja, hogy nem akarja a babát. Lefejtettem ujjait magamról és sebesen az épület melletti aluljáró felé lépkedtem. Minnél lejebb értem annál jobban kezdtem megnyugodni. Persze ezen nagyban javított az, hogy nem jött utánam Kuroo. A metróban kellemes meleg volt. Megborzongatta az elázott testemet a kellemes meleg levegő. A hazáig tartó egy óra olyan röpke volt most, mintha csak 5 percet utaztam volna. Az eső most még jobban esett. Mintha csak dézsából öntötték volna, hogy elmossa az emberek bűneit és megtisztítsa a lelkünket. Hasonló nagyszabású gondolatokkal léptem be a házba úgy, mint egy ázott kutya. Anya kipillantott a konyhából és elejtette a kezében lévő kristály tálat amikor végig nézett rajtam. Kecses kezeit a szájához kapta és rémület sugárzott a szeméből. Átvágva a kristály törmelékeken karjaiba zárt és nem kérdezett semmit. Lehúzta cipőmet rólam, és a fürdőbe vezetett. Hagytam hagy tegye azt amit jónak látott. Hagytam hagy gondoskodjon rólam. Amíg munkálkodott azon, hogy bedugjon egy kád vízbe nem kérdezett semmit. Amikor jónak ítélte a víz hőmérsékletét bele segített és neki állt hosszú csatakos hajam megtisztításának. Úgy dolgozott a hajamon mintha az élete múlna rajta. Tudtam, hogy azért fektet ilyen nagy koncentrációt bele, mert ezzel próbálja palástolni azt, hogy mennyire feszült.
-Szakítottam vele - a hangom olyan üresen csengett. Nem válaszolt. Várt, hogy folytassam. - Nem jöttünk ki jól mostanában. Elmondtam neki, hogy babát várok. Nem vártam meg, mit mond és nem is érdekel a véleménye. Megtartom a babát.
Anya nem válaszolt. Egy pillanatra megállt a keze a nyilvánvaló hazugság hallatán, de folytatta a hajam mosását. Miután elég tisztának vélte leöblögette és magamra hagyott. Tudta, hogy ez a legjobb amit tehet, hogy magamra hagy. Sajnos ebben a tekintetben teljesen apámra hasonlítok. Egyedül vivom meg a lelki csatáimat. Nem osztom meg senkivel sem a fájdalmamat. Magamra tekertem egy törölközőt gyorsan megszárítkoztam és köntösbe bújtattam a testemet. Bebotorkáltam a konyhába. Gondosan kivolt készítve egy adag párolt jázminrizs sült csirkemell darabokkal körítve, egy másik tálkába dinnye, alma, és őszibarack darabok sorakoztak. A következőben szőlő szemek és sajt kockák diszelegtek. Besétáltam a gondosan megpakolt tárcával a nappaliba. Leültem anya mellé a kanapéra, a tárcát a kis dohányzó asztalra tettem, fejemet pedig anya ölébe hajtottam és bámultam ki a fejemből.
-Köszönöm - rebegtem erőtlenül az ételre mutatva. Meg simogatta vállamat és egy apró csókot nyomott vizes hajamba.
-Megoldjuk ketten kicsim. Boldogok leszünk együtt - hittem neki. Ha azt mondta volna hogy a fű piros színű az ég pedig zöld azt is elhittem volna neki. - Ülj fel és egyél. Szükségetek van az energiára.
Szófogadóan felületem és neki láttam az ételnek. Fura mód jobb lett a kedvem. Minnél többet ettem annál jobban éreztem magam. Éjfél körül úgy döntöttünk ideje aludni. A szobám kellemes fényárban úszott. Leheveredtem az ágyamba és bambán bámultam a plafont. Egy hideg fuvallat borzolta fel a szoba kellemes hőmérsékletét. Megfordultam, hogy láthassam mi volt az oka a hideg levegőnek. Kuroo állt a nyitott terasz ajtómban bőrig ázva. A szemöldökéből egyenes csíkban folyt le a vére. Ajkai felrepedtek és bedagadtak. A szemei vörösek és duzzadnak tűntek a gyér fényben.
-Ugye megtartjuk? Nem veheted el tőlem őt... - úgy beszélt, hogy alig hallottam belőle valamit. Keze reszketett. A gardróbba sétáltam és előszedtem pár száraz ruhát neki és egy törölközőt. Letettem az ágyam szélére és magára hagytam. Hagytam neki időt, hogy összeszedje magát mielőtt vissza megyek. Halk kattanással kulcsra zártam az ajtómat és a még mindig reszkető Kuroora emeltem a tekintetemet. Lábai megadták magukat és a padlóra rogyott. Kezébe temette az arcát. Enyhén rázkodott a válla. Sírt. Sírt a gyermekéért vagy az elvesztett lehetőségért. Nem tudom miért sírt, de ezt tette. Akármennyire is utálnom kellene a szívem belesajdult a látványába. A megtépázott külsejébe. Az elsősegély dobozért nyúltam és letérdeltem elé. Kezemet az ála csúsztattam és megemeltem, hogy rám nézzen. A tekintete tele volt fájdalommal és veszteséggel. Keze után nyúltam. Tenyerét a hasamra helyeztem és rá mosolyogtam. Kezembe vettem fertőtlenítőt és vattát és elkezdtem kezelni a sebet a szemöldökén. Nem vett róla tudomást. Minden figyelme a hasom pihenő kezére összpontosult. Hirtelen a semmiből elhajolt és a hasamhoz kezdett el beszélni.
-Megigérem neked, hogy én leszek a legjobb apa akit kívánhatsz magadnak hercegnőm, és ne haragudj rám amiért megbántottam a gyönyörű anyukádat. - döbbenten figyeltem ahogy a fülét a hasamhoz szorítja és választ vár.
-Miből gondolod, hogy lány lesz?
-Ezt érzem. Gyönyörű lesz mint te. Kedves mint te. Karakán és magabiztos mint te. Gondoskodó mint te. Minden tekintetben olyan lesz mint te. Elszúrtam tudom, nem kérem, hogy megbocsáss nekem, de az élete része szeretnék lenni.
Minden erő kiszállt a testemből. Egyetértésem jeléül csak egy bólintásra futotta. Felsegített és az ágyba kísért. Elindult a terasz felé.
-Aludj itt. Majd mész ha már elállt az eső - gyengéden megpaskoltam magam mellett a helyet és vártam. Kis hezitálás után becsúszott mellém úgy hogy még véletlenül se érjen hozzám. A szemhélyaim ólom nehéznek bizonyultak elragadtak az álmok a rideg valóságból.

Why Me? Donde viven las historias. Descúbrelo ahora