Why Me?

A Lelkem

Hétfő. Iskola. Juhhu. Örüljünk, hisz az élet szép. Végül is csak 17 évesen leszek egyedülálló tini mami. Az iskola ehhez képest semmi. Na de némi öröm az ürömben iskola előtt doki. A váróban olyan szemekkel néztek rám a terhes kismamák mintha minimum szarvat növesztettem volna. Szinte hallottam a gondolataikat, az előítéleteiket. Hiba volt azt kérném anyától, hogy ezt egyedül hagy csináljam végig. Jó relatíve egyedül. Kuroo, mint valami anya medve minden lélegzetvételemet figyelte. Jó lett volna úgy bemenni, hogy közben nem ennyire bosszantóan izgatott.
-Karina? - szólt ki a már ismerős hang. Beballagtunk mindketten. Will Amerikából költözött ide, hogy itt praktizálhasson. Will épp, hogy csak 30 éves volt. Iszonyat magas kerek 200 centi, és tipikus amerikai futtballista alkata volt. Barna tincsei már a szemébe lógtak és kissé azt az érzést keltették az emberben, mintha most mászott volna ki az ágyból. És azok a mély zöld szemek amelyek minden vizsgálat előtt oly sokszor megnyugtattak már. Olyan mély baritonja volt, hogy egyszerűen élvezet volt hallgatni ahogyan beszél.
-Sziasztok - köszöntött minket kedvesen. Sápadt arcom láttán kissé elhervadt a mosolya. - Mondta anyukád, hogy mi a helyzet, gyere menjünk be a másik helyiségbe.
Követtük őt egy kisebb, de annál sötétebb helyiségbe. Egy kényelmesnek tűnő ágy, egy hatalmas kijelző és egy ultrahang gép foglalta el a teret. Oda vezetett az ágyhoz hogy feküdjek le kényelmesen. Nyugtatólag a kezemre tette kezét és mélyen a szemembe nézett. Kutatott valami után. Valami jel után. De miután megbizonyosodott arról hogy rendben leszek, kiadta az utasításokat. A hasamra engedte a hideg zselés anyagot és az egyik vizsgálófejjel kutatni kezdett. Nem kellett sokat, ugyanis a köldököm alatt közepén premierplánból láthattuk a babát. Tudjátok vannak ezek a tipikus uh képek amin olyan mintha ülne a baba. Na most ezt előben látni valami fantasztikus érzés. Will mosolygott és feljegyzett pár dolgot magának. Kuroo kezei a vállamra nehezedtek. Engedtem a késztetésnek és fel néztem rá. Könnyektől csillogó szemekkel figyelte a kijelzőt.
-Kaphatunk képet? - Kuroo rekedt hangja betöltötte a teret.
-Persze - Will megnyomott pár gombot és már is kézhez kaptunk kettő uh képet. Kaptam pár papír törlőt az uh végeztével és mentünk vissza a helység beszélgető részébe.

-Nos 11 hetes terhes vagy. A babával minden rendben van. Nem tudom megmondani, hogy fiú vagy lány, majd a következő vizsgálaton. Szedned kell várandós vitamint, illetve magnéziumot. Sok pihenésre van most szükséged. Van valami amiről tudnom kellene?
-Vissza tértek a pánikrohamai - épp szólára nyitottam volna a számat, hogy semmi, de Kuroo megelőzött ezzel a mondattal.
-Nos a 12.hétig semmilyen gyógyszer fogyasztása nem javallott. Szeretném ha minnél kevesebb stressz érne. Talán így a rohamok is vissza foghatóak. - beleegyezően bolintottam. - 19 hetesen találkozunk.
Kuroo és Will kezét ráztak én pedig illedelmesen elköszöntem. Anya az épület előtt várt ránk. Kuroo egyszerűen csak a kezébe nyomta a képet és hagyta hagy csodálja az ő hercegnőjét. Igen váltig állítja, hogy lány lesz. Anya elérzékenyült arccal nézte a képet. Amíg az autóhoz lépdeltünk mindannyian csodálattal tekintettünk arra a két képre. Na és most jön a fekete leves. Iskola. Igazgató.

Az ajtó előtt várakoztunk. Szerencsére órája volt mindenkinek. Mosolyogva intett hogy kerüljünk beljebb. Anyám és az igazgató igazán érdekfeszítő eszmecserébe kezdett a jelenlegi állapotomat illetően. A kezdeti döbbenetet túl lépve biztosította anyámat a teljes diszkrécióról. Mire végeztünk az iskola megtelt élettel. Mindannyian mentünk a saját dolgunkra. Vagyis én így gondoltam. De Kuroo úgy lihegett a nyakamban mint egy kutya.
-Még tennéd, hogy békén hagysz?
-Nem.
-Kuroo hagyj békén!
-Nem.
-Az istenit nem halálos beteg vagyok...
-Mi nem vagy? - Kenma hangja végig cikázott az ereimben.
-Semmi mindegy.
-Rina.. Elke..
-Nem. Nem kellene. Most pedig hagyj békén.
A düh ismét elemi erővel csapott le rám. Idióta hormonok. Végig vágtattam a folyosón le egészen a torna csarnok üres lépcsőéig. Leültem és vártam, hogy megnyugodjak. Fene se gondolta volna, hogy ilyen rossz hatással lesz az érzéseimre a várandósság. Kenma puding feje töltötte be a perifériás látásom egy részét.
-Mi történt köztetek?
-Fogadás volt az egész... Én pedig... Babát várok.
Döbbent csend. Ki-be csukodó ajkak. Elkerekedett szempár. Ritka reakció a mindig halvérű Kenmatól.
-Először is huh... Tapló, de próbáltalak figyelmeztetni. És wow kicsi Rina. Az istenit belőled egy is sok. - mosolygott rám biztatoan.
-Oh hogy te mekkora egy genyo vagy - csaptam rá játékosan karjára. Jól esett ahogy magához ölelt. Megnyugtatott. Újra azt tudtam érezni, hogy minden rendben lesz.

Kenma jótékony hatása nem tartott túl sokáig. Az iskola, az órák, az emberek mind-mind túl megterhelőnek bizonyultak mára. Másra sem vágytam egész nap csak egy meleg fürdőre és csendre. Na persze ebből sem lesz semmi. A nap nagy részében sikerült elkerülnöm bármilyen interakciót Kurooval, viszont ragaszkodott ahhoz, hogy haza kísérjen.
-A következő metró 2 óra múlva indul gyere be addig - morogtam az orrom alatt az ajtóban állva. Gyorsan túl lépett a döbbenetén és helyébe boldog mosoly lépett.
-Köszönöm, igazán kedves vagy - úgy mosolygott rám, hogy ha nem tudnám, hogy lehetetlen biztos lennék abban, hogy a szívem menten kiugruk a bordáim alól, egyenesen ennek az embernek a kezébe, hogy jól megszorongathassa erős tenyerével.
-Én felmegyek a szobámba - morogtam oda nekik. Ezzel ott is hagytam őket. A szobám jótékony csendje igazán nyugtatóan hatott a lelkemre. Kezeim a hasamon pihentek. Pont ott ahol reggel láttam a babámat. Elkeserítő végig gondolni mi mindenen kell majd keresztül mennünk normális család nélkül. Sajgott a szívem ha csak arra gondoltam, hogy minden szó, minden együtt töltött pillanat egy hazugságra épült. Ingoványos talajon sétáltam, arany tálcán kínálva a szívemet.