Why Me?

Mosókonyha

Reggel 6 órát mutatott a telefonom kijelzője. Halkan kimásztam az ágyból és a fürdőbe osontam. A tükörből egy meggyötört arc nézett vissza rám. Árnyéka volt az arcom a régi önmagának. A szemeim pirosak es duzzadtak voltak a sírástól. A bőröm sápadt és nyúzott volt. Sóhajtva dobáltam le a ruháimat magamról és álltam be a zuhany alá. Hiába nem akartam gondolkozni még sem sikerült. Az agyam folyamatosan pörgette vissza a hajnalban történteket. Akaratlanul is ismét sírni kezdtem. Választhattam volna a barátságát, de mi értelme lett volna? Még több fájdalmat kellett volna átélnem. Fejemet a hideg csempének támasztottam és hagytam, hogy a lelkem minden fájdalma fizikai formát öltsön. Lemostam magamról a tegnapi nap mocskát és vissza szereztem az érzelmeim felett a kontrollt. Törölközőbe csavartam a testem és a hajamat. Ha lehet most még rosszabbul festettem mint előtte. Némi alapozót és korrektort kentem magamra, hogy legalább a piros árkokat eltakarjam. A nyakamban logó lánchoz érintettem ujjamaimat. Ez volt az egyetlen kézzel fogható bizonyítéka annak ami történt. Kivettem a nyakamból és a neszesszer táska legaljára száműztem. Kisétáltam magamnak ruháért, még mindig békésen szuszogott. A látványa is fizikai fájdalmat okozott. Magamhoz vettem a ruháimat és rohantam felöltözni. Amíg magamra kapkodtam a ruhákat, addig acéloztam a szívemet. Hajamat törölgetve mentek vissza a szobába, hogy felébresszem. Finoman megbökdöstem a vállát, de nem reagált. Kicsit erősebben ráztam meg a vállát, mire csak álmosan motyogott, hogy hagyjam aludni. Felkaptam a párnámat és a fejéhez vágtam. Ismét csak morgott, de elkapta a párnámat és belefúrta az arcát és tovább aludt. Teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy felébresszem. Így inkább hagytam a francba. Kifésültem inkább a hajamat és beszárítottam abban reménykedve, hogy a zajra talán felebred, de hiába való volt reménykedésem. Úgy döntöttem inkább át megyek Kenmahoz és elmesélek neki mindent még reggeli előtt.
-Szeretlek.. - motyogta halkan a párnámba. A lábaim megfagytak az ajtóban állva és nem tudtam megmozdulni. - Hime ne hagyj el... - ez volt a lehető legrosszabb mondat amit hallottam az utóbbi pár napban. Tehát szerelmes valakibe. Feljajdult a szívem. Mellkasomhoz kaptam az erős szorítás miatt amit éreztem. A könnyeim ismét eleredtek. Nem tudtam tovább a a saját szobámban maradni, ki rohantam a korai friss levegőre. El egészen a létesítmény erdősített részéig. Olyannyira sírtam, hogy a levegő vétel is fájdalmas volt. Szinte nem is tudtam levegőt venni. Csak percekkel később realizáltam, hogy épp pánik rohamom van. Minden idegszállammal próbáltam megnyugodni. Nem tudom mennyi idő telt el amíg alább hagyott a remegésem és vissza tudtam indulni. Senkire sem néztem rá amíg vissza felé tartottam. Reménykedtem, hogy nem lesz már a szobámba, ismét feleslegesen. Elrohantam mellette be egyenesen a fürdőbe. Riadt szemeim könnyekkel teliek voltak. Gyorsan megmostam az arcomat és hagytam, hogy a pirosság ismét láthatóvá váljon. Legszivesebben ordítottam volna. Kezeim ismét remegni kezdtek a mellkasom egyre gyorsabb ütemben ereszkedett fel és alá. Kapkodtam a levegőt. A mellkasom szorításából tudtam, hogy ismét rohamom van. Úrrá lett rajtam a pánik ami nem sokat segített jelen esetben a roham csitításában. A halk kopogás az ajtó előtt fül siketítőnek hangzott most. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz. Könnyeim újra felszántották arcomat kezeimmel átöleltem lábaimat és erősen bele martam a húsomba abban reménykedve, hogy a fájdalom valamennyire vissza ránt a valóságba. Nem tudom mikor, de Kuroo lépett be a fürdőbe. Arcáról lerítt a döbbenet és az aggodalom. Én csak annyira voltam képes, hogy kapkodjam a levegőt és riadtan nézzek rá. Letérdelt elém és megfogta remegő kezeimet.
-Istenem.. - suttogta elhaló hangon - mit tegyek? Kérlek mondd el.
De nem tudtam semmit sem mondani. Egy hang sem jött ki a számon. Csak tátogtam mint egy hal és zokogtam. Zokogtam az előttem ülő fiú miatt. Szédülni kezdtem és akármennyire is akartam kontrollálni nem ment. Éreztem ahogy a testem kezd súlytalanná válni és egyre közelebb volt a padló, de a puffanást már nem éreztem. Legalábbis nem úgy ahogy kellett volna. Egy erős mellkasnak ütköztem neki. Szorosan tartott. Éreztem, hogy ő is remeg, vagy csak a saját remegésemet éreztem rajta. Hátamat kezdte el simogatni és csendesen motyogott a hajamba. Gőzöm sincs mennyi idő tehetett el mire alább hagyott a remegésem és a levegőt is aránylag szabályosan kezdtem el venni. A testem ólom súlyúnak éreztem. Nem tudtam felállni az öleléséből. Térdeim alá nyúlt és ölébe vett. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam arcomat pedig a mellkasába temettem. A könnyeimmel nem tudtam mit kezdeni továbbra is egyre másra buggyantak ki a szememből.
-Ki az a Hime? - nehezen rá találtam a hangomra és megkérdeztem tőle a nyilvánvalót. Egy pillanatra megfeszültek engem tartó karjai de gyorsan felengedett. Lefektett az ágyamba. Úgy helyezkedett, hogy fejemet a combján tudjam pihentetni. Gondosan betakargatott és hátra dőlt a falnak. A hajamat simogatta. Amikor már azt hittem, hogy nem fog válaszolni megszólalt.
-A volt kedvesem.
-Szereted őt - nem kérdeztem inkább kijelentettem.
-Igen
Könnyeim még sűrűbben kezdtek el folyni. Felemeltem fejemet a combjáról és a párnára feküdtem. Hátat fordítva neki. Kellett pár perc mire rá találtam a hangomra ismét.
-Kérlek hagyj magamra. Köszönöm, hogy segítettél az előbb, de most hagyj magamra - éreztem, hogy ellenkezni szeretne - Kenmanak egy szót se a történtekről. Semmiről sem. És most menj.
Az ágy hirtelen feljebb emelkedett ahogy felállt róla és kiment az ajtón. Ismét álomba sírtam magam.