Egy üres hálószobában voltam, ami nem sokban különbözött attól amiben néhány órája aludtam. Fogalmam se volt róla, mégis mióta lehettem ott egyedül, magányosan, a gondolataimmal összezárva. Miután James ott hagyott, nem jött be senki, de mintha még a szoba közelébe se jöttek volna, ugyanis egy hangot sem hallottam azóta. Hazudnék, ha azt mondanám, végre megnyugodtam. Örülnöm kellett volna, hiszen megmenekültem. Na de milyen áron?
Az ágy végében gubbasztottam, felhúzott térdeimre fektetve a fejemet. A könnyeim már elfogytak, így csak némán meredtem magam elé. A levegő nehezen áramlott a tüdőmbe, a torkomban keletkezett gombóc nem akart megszűnni. Újra és újra lepörögtek bennem a történtek, nem akartam elhinni, hogy végig Daniel akart megölni. Visszagondoltam a kedves szavaira, a pillantásaira. Megborzongtam, ahogy tudatosult bennem, mi járhatott mindvégig a fejében. Én meg hittem neki, olyan könnyen megvezetett, hiszen egy percig sem kételkedtem benne.
Idiótának éreztem magam, de nem csak magamra haragudtam, hanem az egész világra. Kezdve az apámmal, aki hiába óvott egész életemben, mégsem volt képes megosztani velem ezt az aprócska tényt, miszerint a gyerekkori barátom, megpróbál majd megölni. És ott volt Charles, akire mindig is felnéztem, erre ő is hátba szúrt, habár azt elképzelni sem tudtam, miért tehette. És végül ott volt az, aki iránt olyan mérhetetlen dühöt éreztem, amit talán még soha. William herceg. Mégis mit gondolt? Úgy akart megmenteni, hogy közben ő volt a legkiállhatatlanabb, legutálatosabb ember a világon. Mindez talán nem történt volna meg, hogyha jól éreztem volna magam a kastélyban, ha nem kellett volna ott annyit szenvednem és akkor talán nem is akartam volna megszökni, akkor talán nem kellett volna meghalnia.
Vajon tényleg meghalt? Nem halhatott meg, hiszen annyi mindent akartam tőle kérdezni. Teljesen össze voltam zavarodva, hiszen annyi ideig kívántam a halálát, most pedig magamban azért fohászkodtam, hogy felépüljön. De ahogy eszembe jutott a kard ami teljesen átszúrta az oldalát, kételkedni kezdtem. Ez az egész a lehető legrosszabbul sült el, emberek értelmetlenül vesztették életüket, ráadásul miattam. Nem tudtam, hogy tudok majd ezek után ezzel a tudattal tovább élni, de nem is tudtam még a jövőre koncentrálni. Túlságosan is lefoglalt az, hogy mi lehet William herceggel. Meg akartam keresni, megnézni milyen állapotban van, beszélni az orvosokkal, ehelyett továbbra is csak az ágyon gubbasztva gyötörtem magam a gondolataimmal.
Ebben egy idő után annyira elfáradtam - és az egész napos rettegés is teljesen kimerített -, hogy végül megadtam magam, lefeküdtem az ágyra, fejemet a puha párnára hajtottam és lassan álomba szenderedtem. Az álomvilágban sem volt nyugtom, egy széken ültem, megkötözve, velem szemben pedig Daniel állt egy kést a torkomhoz szorítva. Láttam a vágást a nyakán, amiből csordogált a vér, de úgy tűnt nem érzett fájdalmat. Végtelenül lassan hasította át a bőrömet, szűnni nem akaró fájdalomtól vonaglott a testem, ordítani akartam, de nem tudtam.
Három rövid kopogást hallottam, mire kipattantak a szemeim. Kezemet a torkomhoz vezettem és végigtapogattam, hogy biztosan tudjam, nem történt semmi bajom. Újabb kopogások törték meg a csendet.
- Tessék! - szólaltam meg rekedt hangon. Lassan magamra sem ismertem.
Az ajtó megnyikordult és James lépett be rajta, mire kibújtam az ágyból és elé siettem.
- A herceg ugye jól van? - kérdeztem rögtön minden kertelés nélkül.
- Hogy érzi magát? - kérdezett vissza a kérdésemet kikerülve, ami nem sok jót sejtetett.
- Én jól vagyok - állítottam magabiztosan - William... - csuklott meg a hangom - Khm... Szóval, Ő életben van? - kérdeztem remegő hangon. Utáltam, hogy nem tudtam elrejteni az érzelmeimet, de már ez sem zavart, csak hallani akartam a választ, habár nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok készülve rá.
- Az orvosok mindent megtesznek érte. A seb miatt elég sok vért vesztett, de összevarrták, kérdés, hogy a szíve mennyit bír el és hogy nem fog-e elfertőződni. Mély álomban tartják pár napig, amíg el nem kezd begyógyulni a vágás, ha ezt túléli, akkor teljesen felépülhet - közölte tárgyilagosan, rezzenéstelen arccal.
Lassan bólintottam egyet, miközben a szavain gondolkodtam. Ezek szerint volt esélye, már csak az a kérdés mégis mennyi.
- Be lehet menni hozzá? - tettem fel a következő kérdést, mielőtt átgondolhattam volna.
James mintha halványan elmosolyodott volna, de aztán újra kemény vonásai jelentek meg előttem.
- Egyenlőre jobb, ha senki nem megy be hozzá, de amint megengedik az orvosok, rögtön értesítem a kisasszonyt.
Sóhajtottam egyet, miközben átfutott az agyamon, hogy valahogy ki kellene játszanom a rendszert, de végül beletörődtem a várakozás gondolatába.
- Rendben, köszönöm James - néztem rá hálásan, mire ő csak biccentett egyet, majd elhagyta a szobát.
Miután magamra maradtam, arra jutottam, hogy le kellene foglalnom magam valamivel, mert a szobából nem mertem kimenni. Féltem a halott emberek látványától, így is elég volt Danielt holtan látnom, nem akartam, hogy további emberek kisértsenek az álmaimban. Körülnéztem a szobában és végül leültem az íróasztalhoz, ahol találtam papírt meg grafitot, tehát rajzolni kezdtem. Halvány körvonalakkal kezdtem, amik szép lassan körvonalazódni kezdtek és egy maszkos harcossá formálódtak. Kezében egy kard lógott, aminek hegye súrolta a földet, feje kissé lehajtva, vállai megtörten görnyedtek lefelé, mint aki egyedül vívott meg egy egész háborút. Hihetetlen volt, hogy William mindent feláldozott volna értem, még a saját életét is. Meg akartam tudni, mégis miért tette, hogy miért voltam ennyire fontos neki.
Újabb kopogás szakított ki a gondolataimból, majd egy félénk szolgáló lépett be, kezében egy tálcával, amin mindenféle finomságok voltak. El is felejtettem, hogy reggel óta semmit sem ettem. Miután kiment a szobából elvettem egy kiflit, megkentem egy kis vajjal és eszegetni kezdtem. Nem volt túl nagy étvágyam, de a gyomromnak jól esett, hogy végre volt benne valami.
Nagyjából öt percenként felmerült bennem, hogy mégiscsak meg kellene látogatom a herceget, de nem tehettem. Tudtam, hogy úgy sincs magánál, nem tudnék vele beszélni, mégis szerettem volna látni és megköszönni neki amit értem tett, de ezzel még várnom kellett.
