Végre így nyolcvan év után sikerült megírnom a folytatást...🙄
Sajnos ez az évem így alakult és még mindig nincs vége, de higyjétek el, egyszercsak visszatérek ide, mintha mi sem történt volna, hiszen van még néhány sztori a fejemben, amit ugye valamikor ki kell onnan szedni. Tehát még mindig csak azt tudom mondani, hogy köszönöm és továbbra is kérem a türelmeteket!
Na de ez mind mellékes, a lényeg most következik, ugyanis ebben a részben azért kiderül elég sok minden! Nagyon jó olvasást kívánok nektek, remélem mindenkinek tetszeni fog!
❤❤❤
Még mindig hitetlenül figyeltem az előttem ülő férfit, aki felhőtlen boldogsággal idézte vissza a gyerekkorunkat. Bevallom az én elmémben elég hiányosak voltak ezek az emlékképek, de Daniel olyan részletességgel mesélte el a különféle történeteket, mintha csak tegnap történt volna. Mosolyogva hallgattam mély baritonját, amelytől időnként meleg bizsergés futott végig a karomon.
Jó ideig ücsörögtünk ott kettesben, jóízűen falatozva. Életemben először ittam bort, és ahogy telt az idő, az eleinte feszült érzés - miszerint egy idegen férfi társaságában vagyok - teljesen megszűnt. Ez a néhány óra kevésnek bizonyult arra, hogy a sok évnyi elvesztegetett időt bepótoljuk, de ez most nem számított. Úgy éreztem, hogy pont a legjobbkor bukkant fel ez a férfi az életemben, hiszen kilátástalannak tűnt a jövőm így, hogy nem ismertem senkit. Most mégis azt mondhattam, hogy van valaki akinek számítottam és aki boldog volt, hogy újra láthatott engem.
- A tizennegyedik születésnapomra kaptam egy tőrt, soha nem felejtem el, a markolatán egy ezüstös kígyó tekeredett fel, az éle meg volt hajlítva. Nagyon különleges volt, az volt az első igazi fegyverem. Az apám felfogadott mellém egy harcművészt, aki bejárta az egész világot, Ő tanított meg mindenre.
- Gondolod, hogy engem is megtanítana egy-két dologra? - kérdeztem hirtelen, amin én magam is meglepődtem, nemhogy Daniel.
- Meg szeretnél tanulni harcolni? - nézett rám meglepetten és mintha büszkeség csillogott volna a szemében.
- Miért is ne? Jó lenne, ha meg tudnám védeni magam, talán akkor másként alakultak volna a dolgok - mondtam magam elé meredve.
- Nos, az a helyzet, hogy néhány évvel ezelőtt elutazott, mondván, hogy már minden tudást elsajátítottam és amit csak lehetett azt ő megtanított nekem, de ha tényleg szeretnéd, akkor én szívesen elvállalom ezt a feladatot - mondta miközben rám kacsintott.
- Hát ha tényleg olyan jó vagy, mint ahogy mondod, akkor legyen - egyeztem bele.
Daniel újabb adag bort töltött mindkettőnknek. A nap még magasan járt, erősen betűzött az ablakon és az egész helységet beárasztotta a fényével. A szám elé téve a kezem egy hatalmasat ásítottam.
- Biztos nagyon kimerült vagy, nyugodtan menj csak pihenni, rengeteg időnk lesz még egymásra - mosolyodott el a férfi.
- Rendben, de ha nem baj... Szerettem volna még valamiről beszélni veled - Daniel érdeklődve figyelt, miközben a kezeimet tördeltem.
- Mondd csak bátran.
- Nem tudom, mennyit tudsz rólam vagy a múltamról, de hátha hallottál valamit...
- Tudni szeretnéd, hogy William miért üldöz? - vágott közbe hirtelen.
Két dolgon is meglepődtem, az egyik hogy rögtön tudta mire voltam kíváncsi, a másik pedig, hogy ezek szerint ismerte a herceget.
