Megálltam. A lábaim már annyira elfáradtak, hogy csoda volt, hogy nem estek össze alattam. Úgy lihegtem, hogy alig kaptam levegőt, habár ezen nem is csodálkoztam, hiszen mióta beszéltem a herceggel, konkrétan összevissza rohangáltam a birtokon és a közelében. Annyira ideges voltam, hogy majd szétrobbantam. Haragudtam magamra, hiszen egyáltalán nem azt akartam mondani neki, ami végül elhagyta a számat. Ettől függetlenül az is idegesített, ahogyan Ő viselkedett.
Ha másról lett volna szó, akkor nem lett volna ez ennyire nehéz számomra, de jól emlékeztem még arra az időre, amikor megkeserítette az életemet. Nem tudtam, pontosan mit is várt tőlem, de egy valami nem hagyott nyugodni. Nem akartam, hogy azt higgye, semmit nem jelentett az amit tett, hiszen igenis hálás voltam neki, csak nem tudtam, hogy adhatnám ezt a tudtára.
Visszaindultam a kastélyhoz, miközben erőt gyűjtöttem, ugyanis eldöntöttem, hogy ez alkalommal az étkezőben fogom elfogyasztani az ebédemet, csak azért, hogy beszélhessek vele. Muszáj volt kiadnom magamból azt, ami a lelkemet nyomta, hiszen tudtam, hogy addig úgysem tudtam volna megnyugodni. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, máris az étkező felé vettem az irányt, majd ahogy beléptem a szolgálók sietve befejezték a már félig kész terítést. Helyet foglaltam közvetlenül az asztalfő melletti széken és néztem ahogy a finomabbnál finomabb ételek lassan ellepték az asztalt. Rengeteg étel volt, amiből legalább húsz - de az is lehet, hogy több - ember jóllakhatott volna.
Miután végeztek a pakolászással, magamra hagytak, én pedig csak vártam, hogy végre belépjen a herceg. A torkomba gombóc keletkezett, miközben gondolatban végigpörgettem, hogy mit is kellene mondanom neki. A figyelmem aztán lassan az ételekre terelődött, a hasam hangos korgással jelezte, hogy bizony reggel óta üresen állt. Visszafogtam magam, hiszen nem akartam egyedül nekilátni, de amikor húsz perc elteltével sem nyílt ki az ajtó, megelégeltem a várakozást.
Nagy hévvel kitoltam a székemet és idegesen átcsörtettem a konyhába, ahol egy percre félrevontam Helent.
- Valami probléma volt az ételekkel? - nézett rám kíváncsian, mire megráztam a fejem.
- Nem semmi ilyesmi, csak szeretnék kérdezni valamit - szögeztem le, mire csak bólintott egyet és türelmesen várta a kérdésemet.
- Szóóval...khm. Esetleg a herceg már ebédelt? Csak mert nem láttam az étkezőben - nyögtem ki, miközben igyekeztem semleges arckifejezést ölteni magamra.
Már csak az hiányzott, hogy a kastélyban mindenki rólunk beszéljen.
- Nem evett még, de James kérte, hogy tálcán vigyék fel neki a szobájába, mert ott kívánja elfogyasztani - válaszolt készségesen.
Karjaimat összefonva magam előtt őrlődtem a következő lépésen, ugyanis tudtam jól, ez azt jelentette, hogy nem akart velem ebédelni. Két lehetőségem volt, vagy annyiban hagyom az egészet és kivárok, vagy pedig azonnal cselekszem.
- Készítsétek össze, majd én felviszem neki - jelentettem ki elszántan, mire Helen csak bólintott egyet és máris intézkedni kezdett.
Pár perc elteltével már ott állt a csillogó ezüst tálca, rajta a meleg tálakkal és gusztusos ételekkel. Nem tétováztam, felkaptam a tálcát és elindultam a megfelelő szoba felé, mielőtt meggondoltam volna magam. Ahogy befordultam a folyosóra kissé zavarba jöttem, ugyanis a két oldalán végig katonák sorakoztak, de nagy nehezen összeszedtem magam és magabiztos léptekkel közelítettem meg William szobáját. Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt, de nem estem kétségbe.
- Nyisd ki az ajtót! - szóltam a legközelebb álló katonának, aki azonnal teljesítette a kérésemet.
Becsörtettem a szobába, a tálca kissé remegett a kezemben, de az semmi nem volt a torkomba dobogó szívemhez képest. Két lépés után a lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam eldönteni, vajon a herceg, az őt ápoló orvos vagy pedig én voltam-e a leginkább megdöbbenve.
William féloldalasan ült a díványon, mögötte az orvos a hátán lévő sérülést kezelte le, de most mindketten engem bámultak. Arra gondoltam, hogy talán hülye ötlet volt egy szó nélkül berontani a herceg szobájába.
- Khm... Csak ebédet hoztam - szólaltam meg a síri csendben, miközben próbáltam William szemeibe nézni. Nem volt egyszerű, de még mindig kellemesebb volt, mint a csupasz mellkasát bámulni. Mégis miért vonzotta ennyire a tekintetemet?
- Elmehetsz! - szólalt meg karcos hangján, mire az orvos elkezdett visszapakolni a táskájába. Megvártam amíg az őszhajú becsukta maga mögött az ajtót, majd az asztalhoz sétáltam és letettem a tálcát.
William nem zavartatta magát, a szekrényhez sétált és kihúzott belőle egy fekete inget, majd óvatosan belebújt.
- Nem kellett volna felhoznod - intett a tálca felé, majd végül rám vezette tekintetét és lassan elindult felém.
- Tudom - bólintottam bizonytalanul. William megállt az asztal másik végében, nagyjából két méterre tőlem és onnan bámult rám. Talán azt várta, hogy mondok majd valamit, de végül ő előbb megszólalt, mint én.
- Nemsokára vissza kell majd mennem - először nem értettem, hogy miről beszélt, de amikor rájöttem kikerekedtek a szemeim.
- Úgy érted a kastélyba? - kérdeztem rá az egyértelműre.
- Igen. Elvégre nem maradhat vezető nélkül a birodalmam. Mármint egyenlőre még az apámé, de talán már nem sokáig - mondta, miközben elhúzta a száját.
Egy kis ideig meg sem tudtam szólalni, annyira ledöbbentem. Nem gondoltam, hogy ennyire hamar itt fog hagyni. Újra át kellett élnem azt az érzést, amit a Daniellel való küzdelem után éreztem, csak most nem a haláltól féltettem, hanem egyszerűen attól, hogy eltűnik és egyedül hagy.
- Világos, ott a helyed - bólintottam egyetértőn, miközben teljesen mást gondoltam és éreztem - Mikor kell indulnod? - tettem fel félve a kérdést, miközben szemeimet a falra szegeztem, mintha valami érdekes lett volna ott.
- Nem tudom pontosan, amíg az orvos bele nem egyezik az utazásba - rántotta meg a vállát - Tehát ha nem probléma, akkor maradnék még néhány napot.
- Miért lenne probléma? - néztem rá zavartan, de ahogy ezt kimondtam rájöttem, hogy a tartózkodásomból és viselkedésemből talán azt gondolhatta, hogy látni sem akartam.
- Nyugodtan maradhatsz, ameddig szükségesnek érzed. Egyébként sem én döntök a kastélyról, hiszen nem az enyém. A tiéd, mivel Danielt... - nem fejeztem be a mondatot, képtelen lettem volna kimondani, hiszen még így is hihetetlen volt számomra az, ami történt. Az agyam mintha kitörölte volna az emlékeimből, nem tudtam visszaidézni azt a pillanatot, de éjszaka amikor álomra hajtottam a fejem, ott keringtek azok a képek, rettegésben tartva az elmémet, egészen amíg nem sikerült elaludnom.
- De hiszen ez a kastély a te családodé volt - Will hangja rángatott ki a gondolataim közül, de csak egy szót voltam képes kinyögni.
- Tessék? - ahogy a fogaskerekek működésbe léptek, egyre több és több kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Elmesélek mindent, de először enned kell, mert a végén még elájulsz - sóhajtott fel, majd mellém sétálva kihúzta az előttem lévő széket és leültetett, aztán az üres tányérra kipakolt mindenféle húsokat meg köreteket.
Végül leült mellém és megvárta amíg enni kezdtem, csak akkor fogott bele a végeláthatatlan mesélésbe.
