Nagyjából két falatot sikerült leerőszakolnom a torkomon, aztán árgus szemekkel bámultam a mellettem ülőre. William egy hatalmas sóhajjal vette tudomásul, hogy jelenleg ennél többre nem fog tudni rávenni.
- Ahogy mondtam, ez a kastély a családodé volt, vagyis az édesapádé - kezdett bele óvatosan a mesélésbe.
- Mégis mi történt? - tettem fel a kérdést, ami már egy jó ideje kezdett belülről felemészteni - Mi ez az egész? Daniel miért akart minket megölni? És én miért nem tudok semmiről? - halmoztam el a kérdéseimmel, amik egymás után törtek ki belőlem.
William nyugodt volt, még a reggeli veszekedésünk után is higgadtnak tűnt. Tudtam, attól még hogy elmesél mindent, muszáj lesz rendezni a nézeteltéréseket, de jelenleg csak az érdekelt, hogy végre megtudjam az igazságot.
- Ez már nagyon rég kezdődött, mi még meg sem születtünk - kezdett bele elgondolkodva.
- Az apáink - beleértve Danielt is - gyerekkori barátok voltak, együtt játszottak, együtt nőttek fel, tulajdonképpen mindent együtt csináltak, olyanok voltak, mint a testvérek. Egy nap aztán az édesapám megismerte anyámat, pár hónap elteltével összeházasodtak, utazgatni kezdtek, majd nemsokára megszülettem - a férfi arcán egy pillanatra mosoly suhant át - Eközben egyre többen érkeztek a környékre, többek között egy nemesi családból származó ikerpár, Lilian és Rosalda Jenkins. Hallottál róluk? - nézett rám kérdőn, miközben mindkettőnknek töltött egy pohár friss almelevet.
- Nem - válaszoltam és belekortyoltam az italba - Ismernem kellene őket?
Will megrázta a fejét.
- Ezek szerint az apád semmit nem mondott el neked - csóválta meg a fejét - Biztos azt gondolta, hogy ezzel majd megvédhet, de szerintem jobb lett volna, hogyha tudsz mindenről, akkor talán nem alakultak volna így a dolgok - egy pillanatra megfeszítette állkapcsát, de aztán nyugodtságot erőltetett magára.
- Tehát itt volt ez a két lány, szépek voltak, kedvesek és illedelmesek, elvégre úri családból származtak. Ennek ellenére mégis különböztek egymástól ami a személyiségüket illeti. Hamar magukra vonták a férfiak figyelmét, és persze felkeltették a két hajadon herceg figyelmét is. Egyre többet találkozgattak ők négyen, Daniel apja végül feleségül vette Liliant, de George, az apád másképp döntött. Nem szerette Rose-t, hiába hitte mindenki azt, hogy egymásra találtak, az apád nem akarta őt elvenni. Mindezek után megváltoztak a dolgok, Rose kezdett kifordulni magából, lassan beleőrült abba, hogy a szerelme nem akar vele lenni. Ez a családok között is állandó feszültséget szított, így végül édesapád úgy döntött, hogy elutazik. Sokáig senki nem hallott felőle, már már azt gondolták, hogy meghalt, de aztán egy nap visszatért.
Pislogni sem mertem, annyira koncentráltam William szavaira. A szívem erősen kalapált a mellkasomban, hiszen tudtam, hogy a történetnek nem lesz jó befejezése.
- Mindenki örült, hogy újra láthatja őt. Csakhogy az apád nem egyedül érkezett, hanem egy gyönyörű nővel, az édesanyáddal. Mielőtt Rose tudomására jutott volna a dolog, jobbnak látták, hogyha a nagyszüleihez küldik. Időközben te is megszülettél és a szüleink, mint a régi szép időkben, újra elkezdtek összejárni. Ez így ment négy évig, amikor is édesanyád váratlanul elhunyt. Az apád ezt nem igazán tudta feldolgozni, de a barátai próbálták tartani benne a lelket. Azt hiszem végülis csak miattad sikerült túlélnie azt az időszakot. Nem tudom, hogy mondta-e neked, de nagyon hasonlítasz édesanyádra - pillantott rám egy mosollyal az ajkain, de aztán folytatta is tovább. - Akkoriban sokat találkoztunk mi hárman, habár leginkább Daniellel szerettél játszani, mert korban közelebb álltatok egymáshoz.
- Szóval tényleg ismertük egymást? - néztem rá kérdőn, miközben próbáltam felkutatni valamiféle emléket Williamről, de továbbra sem jutott eszembe semmi.
- Igen - bólintott, miközben az arcomat fürkészte.
- Sajnálom, de nem emlékszem rád.
- Nem számít - válaszolta nemtörődöm stílusban, de nekem úgy tűnt mégiscsak érdekelte.
- Mit történt ezután? - tereltem vissza beszélgetésünket az eredeti témához.
Will sóhajtott egyet és éreztem, hogy most fogja megadni az igazi magyarázatot, amitől a pulzusom az egekbe szökött.
- Talán már nyolc éves múltál, amikor egy nyári napon újabb bált rendeztek. Olyankor mindig volt egy-két szolgáló aki a gyerekekre figyelt, csak így engedték meg, hogy részt vehessünk rajta. Minden a megszokott rend szerint zajlott egészen addig, amíg meg nem jelent egy nem kívánatos személy, Rose. Édesapám elmondása szerint szembetűnő volt, hogy valami nem stimmelt vele, teljesen megváltozott és nem csak a külseje. A tekintete zavaros volt, és összevissza beszélt, mintha elment volna az esze. Mint utólag kiderült Lilian intézte el, hogy elmenjen a bálra. Azt gondolta így, hogy édesanyád elhunyt, végre lesz esélye közel férkőzni az apádhoz. Arra azonban ő sem számított, hogy az évek során szeretett ikertestvére szép lassan megőrült.
- Találkozott az apámmal, igaz? - tettem fel félve a kérdést, mire egyetértőn bólintott egyet.
- Emlékszem arra a pillanatra, nem tudtam ki az a nő, de ahogy megjelent az ajtóban, a bálteremben síri csend lett. Egyenesen az apádra nézett, hatalmas mosoly volt az arcán, ahogy elindult felé. Ekkor odafutottál hozzá, azt kiabálva: Apa! Apa!... Erre Rose persze szörnyen kiakadt, fogalma sem volt róla, hogy George megházasodott és hogy született egy kislánya is. Ordibálni kezdett, azzal fenyegetőzött, hogy meg fog ölni téged. Nagy nehezen lefogták és kirángatták a kastélyból, de nem akart lenyugodni. Nem volt ott senki, csak a három jóbarát. Az apád a nő elé állt és teljes higgadsággal elmondta neki, hogy soha nem szerette és soha nem is fogja. Rose erre elhallgatott, már nem próbált meg kiszabadulni az őrök fogásából, percekig csak lehajtott fejjel állt. Egyszer csak nevetni kezdett és ahogy felemelte a fejét, olyan volt, mintha megszállta volna valami, apám szerint rémisztő látvány volt. Akkor, ott, megátkozott titeket. Rose ezután eltűnt, pár nappal később pedig megtalálták a holttestét, leugrott egy szikláról. Daniel családja ezek után már nem volt a régi, nem tudták feldolgozni Rosé halálát és persze az apádat okolták mindezért. Mielőtt még tovább fajultak volna a dolgok, George úgy döntött, hogy keres egy olyan helyet, ahol senki nem találhat rátok.
- Tehát erről beszélt az apám, mielőtt meghalt - meredtem magam elé. - Miről szól ez az átok? - pillantottam idegesen a férfire.
- Az átok lényege az volt, hogy magányosan, elszigetelve fogtok élni, mindaddig, amíg be nem töltöd a 18-ik életévedet. Addig nem találhat rátok senki, de ahogy ez bekövetkezik az apád meghal és eljön érted a sötétség hercege.
Döbbenten bámultam Williamre, egy hang sem jött ki a torkomon, teljesen lesokkolt az amit mondott. Ahogy végiggondoltam pontosan úgy történt minden, mint ahogy az átok szólt. Elszigetelten éltem az apámmal és néhány szolgálóval egészen a 18-ik születésnapomig. Az apám nemsokára megbetegedett, majd meghalt és máris azon kaptam magam, hogy menekülnöm kellett egy olyan ellenségtől amiről fogalmam sem volt.
- Ha ez mind igaz, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy még mindig életben vagyok? - tettem fel a kérdést ami leginkább foglalkoztatott.
- Úgy, hogy mindent felkutattam érted - válaszolta a férfi, miközben aranybarna tekintetét az enyémbe méllyesztette.
