Köszönöm szépen a türelmeteket, a nehezén túl vagyok, tehát igyekszem mostantól gyakrabban hozni a részeket!
Jó olvasást mindenkinek!
❤❤❤
Egy kissé kezdett melegem lenni, amit William átható pillantásának köszönhettem. Nem tudtam tovább tartani a szemkontaktust sőt, úgy éreztem szükségem van egy kis térre, tehát felpattantam a székről és az ablakhoz siettem. Még így is éreztem magamon a férfi pillantását, de legalább sikerült egy kis levegőhöz jutnom. Az ablakpárkányba kapaszkodva bámultam ki a néhol felhő tarkította égboltra, miközben a hallottakon rágódtam. Végre megkaptam a választ mindenre, mégsem tudtam teljesen megnyugodni. Semmit nem változtatott a tényen, miszerint egyedül maradtam, és az, hogy rajtam kívülálló dolgok miatt történt, még inkább elkeserített. Soha nem hittem az átkokban, sem bármi ilyesmiben, de akkor mégis miért kellett mindennek megtörténnie? Will széke megnyikordult, - ami visszarepített a gondolataimból - és pár pillanattal később megállt mellettem. Mindketten csendben bámultunk ki az ablakon, de végül pár perc után megtörte a beállt csendet.
- Sajnálom Carina - szólalt meg halkan, miközben felém fordította a fejét. Aranybarna szemei lágyan néztek rám és egy pillanatig megkérdőjeleztem magamban, hogy ez még mindig az a férfi volt-e, aki elől fejvesztve menekültem?
- Mégis micsodát? - pillantottam rá kérdőn - Te nem tehetsz semmiről.
- De igen - sóhajtott fel - Csakis az én hibám, hogy Daniel kezei közé kerültél. Végig csak arra koncentráltam, hogy megtaláljalak, de arra nem gondoltam, hogy végül elijesztelek a rossz természetem miatt - mosolyodott el szomorúan.
Meg akartam nyugtatni, hogy nem őt okolom mindezért, de tény, hogy akkor, ott, igenis féltem tőle és tényleg azt gondoltam, hogy ő akar megölni, mégsem tudtam ezt most a szemére vetni.
- William, hogyha te nem lennél, akkor most én sem lennék életben. Szeretném ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok neked - bukott ki belőlem a vallomás, amit már régen ki kellett volna mondanom.
A férfi erre apró mosollyal a száján bólintott egyet.
- Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy most már biztonságban vagy - mondta, miközben eltűrte az arcomba lógó szőke hajtincset. Csak egy egyszerű mozdulat volt az egész, már vissza is húzta a kezét, az én szívem mégis gyorsabb tempóra váltott. Nem értettem az egészet, lehetséges hogy még mindig félelmet keltett bennem?
- Igen végre vége van - bólintottam egyetértőn, majd kipillantottam az ablakon keresztül az udvarra, ahol már sokkal kevesebb katona járkált. Mintha kezdett volna visszatérni mindenki az eddig megszokott életéhez. A szolgálók könnyen alkalmazkodtak az új helyzethez, miszerint Daniel már nem volt többé és szó nélkül teljesítették a kéréseinket, nem mertek ellenszegülni Williamnek, hiszen már mindenki ismerte Őt, köszönhetően a rengeteg szóbeszédnek.
- Hihetetlen, hogy végig ott voltál előttem és én nem jöttem rá. Így utólag annyi minden értelmet nyert, hogy miért tűntél ki annyira a szolgálók közül és miért volt annyira más a veled töltött idő - mondta, miközben megfogta a kezemet. Felváltva pillantottam rá és a kezeinkre, miközben próbáltam rájönni hogy érthette azt, amit mondott.
Hangos kopogás törte meg ezt a pillanatot, mire kirántottam kezemet a hercegéből és zavartan az ajtó felé fordultam, amin James dugta be a fejét.
- Elnézést a zavarásért Uram! Volna egy két elintéznivaló dolog - mondta rejtélyesen, mire a herceg csak bólintott egyet.
- Most mennem kell, nyugodtan folytasd az ebédet - biccentett az asztal felé, majd kisétált az ajtón.
Mivel valóban éhes voltam, leültem és annyit ettem, amennyi csak belém fért. Ezután visszatértem a szobámba és azt csináltam amit annyira szerettem, festettem.
Hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyamban és az álmomra gondoltam, ami kivételesen nem Danielről szólt, hanem Williamről. Az elmúlt napokban sok időt töltöttünk együtt, a beszélgetésünk óta valahogy megtört a jég kettőnk közt, ezért ennek tudtam be ezt a furcsa álmot. Éreztem ahogy belepirultam a gondolataimba. Egy mezőn feküdtünk egymás mellett és a kék eget bámultuk, miközben beszélgettünk, aztán hirtelen a férfi fölém hajolt és közelíteni kezdett az arcomhoz, de mielőtt elérte volna az ajkaimat, felébredtem. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon és habár még csak éppen hajnalodott, úgy döntöttem teszek egy sétát a friss levegőn.
Felsétáltam egy mezőre a magas domboldalon, aztán leültem a harmatos térdig érő fűben és csak hagytam, hogy a gondolataim szabadon szálljanak. Nem tudtam, hogy William meddig tervezett még itt maradni velem, de hacsak arra gondoltam, hogy elmegy, a gyomrom görcsbe rándult. Nem tudom meddig ücsöröghettem ott egymagamban, de egyszer csak közeledő léptekre lettem figyelmes. Megfordultam és egy mosolygó Williammel találtam szembe magam, aki gyorsan lepattant mellém.
- Mi jár a fejedben? - kérdezte könnyedén, miközben egyesével tépkedni kezdte a fűszálakat.
- Van néhány dolog amire nem találok választ - vontam meg a vállam.
- Ki vele, hátha tudok segíteni - pillantott rám kíváncsian.
- Csak tudod, nem értem ezt az egészet - idegesen felsóhajtottam - Mégis hogy lehet, hogy évekig nem talált ránk senki? És hogyha Charles végig áruló volt, akkor miért nem végzett velünk? Vagy éppen miért nem vezette oda Daniel embereit? - fakadtam ki teljesen, a végén pedig Willre néztem és vártam, hogy megválaszolja a kérdéseimet.
- Ezeken én is sokat gondolkodtam. Tudom, hogy te nem hiszel az átokban, de erre nem nagyon tudok más magyarázatot, arra legalábbis, hogy miért nem találtam rád előbb. Daniel nagyon ragaszkodott hozzád és évekig fogalma sem volt róla, hogy miért tűntél el csak úgy, nem tudott semmiről. Az édesanyja sokáig szenvedett Rose elvesztése miatt és egy idő után már nem volt önmaga, egyre kevesebbet beszélt, és semmi nem tudta felvidítani, végül már egyáltalán nem foglalkozott a családjával. Daniel úgy tizenöt éves lehetett, amikor az édesanyja meghalt és onnantól kezdve megváltozott. Az apja ezután elmesélte neki a történteket és persze teljesen ellenetek fordította, így az lett az életcélja, hogy megöljön titeket.
- Miért akart veled is végezni? - tettem fel a kérdést, ami egy ideje már foglalkoztatott.
- Nos, azt hiszem régen se kedvelt túlzottan - nevetett fel szárazon - Amikor világossá vált, hogy mit akar tenni, próbáltam lebeszélni, de mind hasztalan volt. Kutatni kezdett utánatok, miközben egyre nagyobb hatalomra is vágyott, így katonákat kezdett toborozni. Tudtam, hogy az az egyetlen esélyem ellene, ha én is ugyanezt teszem, így aztán erre tettem fel az életem, hogy megsokszorozzam az erőimet és mindenki rettegjen tőlem - fejezte be a mesélést és elgondolkodva a távolba meredt.
Tekintetem végigvezettem kemény arcvonásain, miközben bensőmben melegség áradt szét. Csak most értettem meg, hogy ez a férfi mindent értem tett, ezért tartott fogva mindenkit a birtokán és ezért vívott meg számtalan csatát, hogy végül meg tudjon menteni engem.
