Sziasztok drágáim!
Nem tudom még hányan maradtatok itt, de hát... fogjuk rá hogy sikerült megírnom a folytatást. Nem olyan lett mint amilyenre terveztem, mind tartalmilag mind terjedelmileg nem lett az igazi, de a következő rész remélhetőleg jobban fog sikerülni. Azt hiszem kellett ez a kis kihagyás most nekem, elég sok minden történt mostanában velem és azt azért szeretném kihangsúlyozni hogy jó dolgok, de sajnos ezek miatt nem tudtam koncentrálni az írásra. Nagyon köszönöm azoknak akik türelmesen vártatok és remélem hogy a jövőben nem lesz többet ilyen. Igyekszem visszarázódni és folyamatosan hozni a részeket.
Jó olvasást mindenkinek!
❤❤❤
Charlest egy hihetetlenül megfontolt embernek tartottam, rengeteg mindenhez értett és mindig is kifogástalanul végezte a munkáját, bármiről is legyen szó. Talán ezen dolgok miatt volt bennem az a fajta nyugalom a közelében, amit az apám mellett éreztem mindig. Jobban belegondolva őt tartottam a második apukámnak. Néha elcsodálkoztam azon, hogy egy ilyen férfinak miért nem volt saját családja, de idővel ráeszméltem, hogy azok mi voltunk. És habár szavakkal soha nem fejezte ki a szeretetét, de sokkal többet jelentettek a cselekedetei.
Bármennyire is féltem a rám váró megpróbáltatásoktól, sokkal bátrabban néztem szembe velük így, hogy nem voltam egyedül. A nehéz pillanatokban rettentően hiányzott az apám, aki mindig mindent megtett értem és a boldogságomért. És bármi is volt amitől annyira féltett és óvott még a hátralévő perceiben is, nem akartam rettegésben élni.
Természetesen Charles is hallott a szökési kísérletemről, amitől egyfajta büszkeséggel nézett rám, de azért ha csak tehette fél szemét mindig rajtam tartotta, hogy ne essen bajom. Szerencsétlenségemre az akcióm után megerősítették az őrséget, ami eléggé megnehezítette a dolgunkat. Mindezért magamat okoltam, meggondolatlan voltam amiért egymagam akartam megszökni, de ezen már felesleges volt rágódni. Minden rossz ellenére Charles egy pillanatra sem inogott meg és talán még az eddigieknél is büszkébben tekintettem rá, amikor egy tökéletesen kidolgozott szökési tervvel állt elő. Először alig tudtam szóhoz jutni és még el is szégyelltem magam, amiért nem vártam rá, ahelyett hogy a kezembe vettem a sorsomat és egyenest fejest ugrottam a lehetetlenbe.
Ahogy teltek a napok egyre inkább rám tölt a félelem és az idegesség. Habár a terv mérföldekkel verte az enyémet, sajnos még így is rengeteg buktatója volt.
A herceget továbbra is nehéz volt elkerülnöm, de egyre gyakorlottabbá váltam benne, már automatikusan körbenéztem minden szobában, folyosón vagy az udvaron, és ha megláttam hipergyorsasággal tűntem el a látóteréből.
Ahogy kikeltem az ágyamból a gyomrom azonnal görcsbe rándult a gondolatra, hogyha minden jól megy, néhány óra elteltével már árkon bokron túl leszünk. A reggeli eligazításon csak észrevétlenül vártam, amíg Mrs. Cox elkezdte kiadni az utasításokat és reménykedtem, hogy az istállóba fog küldeni úgy, mint előző nap is.
- Rachel, te mész a négylábú nyavalyákhoz! - parancsolt rá egy nálam is véznább lányra, aki csak megszeppenten bámult a banyára.
Ideges voltam, tennem kellett valamit, nehogy befuccsoljon a terv.
- Ké-kérem, nem mehetnék más-máshova? - dadogta a lány halkan - Nagyon félek a lovaktól.
Mintha csak egy égi jel lett volna, bátorságot gyűjtöttem és Mrs. Coxhoz fordultam.
- Én megcsinálom! - jelentettem ki határozottan, amitől egy pillanatra megdöbbent és furcsán méregetni kezdett.
- Felőlem - legyintett végül egyet és új feladatot adott Rachelnek, meg a maradék lánynak.
Megkönnyebbülten engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt és kezemben az istálló kulcsaival egy önelégült mosollyal az ajkaimon, elindultam a lovakhoz. Mivel nem volt hátasunk és nehéz lett volna észrevétlenül kivinni őket, ezért gondoskodnunk kellett róla, hogy a katonáknak se legyen, ha esetleg utánunk jönnének. Habár teljesen mégsem vonhattam meg a lovaktól a táplálékot, de sokkal kevesebbet adtam nekik, amitől csökkent az erejük. Egyedül Apollót gondoztam úgy, mint máskor, hogyha a herceg kilovagolna, ne tűnjön fel neki a csalás. Miközben takarítottam az istállót, azért reménykedtem benne, hogy nem fog betoppanni az említett személy. Szörnyen lassan telt az idő, az ebédszünetben gépies mozdulatokkal lapátoltam be amit elém tettek, de az idegességtől még az ízeket sem éreztem. Folyamatosan a szökésen járt az agyam. Tudtam, hogy éjszaka úgy kell majd kiosonnom a szobából, hogy az ne tűnjön fel senkinek, de már most rettegtem tőle.
Visszacammogtam az istállóba, kitártam az egyik hátsó karámot és a lószerszámok közül elővettem a kefét, aztán elkezdtem az előttem álló tarka lovat a nyakától hátrafelé megtisztítani, ahogy szoktam. Ahogy dolgoztam, lassan nyugalom telepedett rám és halkan dúdolni kezdtem egy zongoradarabot, amit még az apám tanított.
- Ismerős ez a dallam - szólalt meg mögöttem egy mély rekedtes hang.
Úgy megijedtem, hogy a kefe kiesett a kezemből. Megfordultam a tengelyem körül és egy katonával találtam szembe magam. Hosszú világosbarna haját egy szoros copf tartotta a tarkóján, hatalmas kezébe fogta a kalapját és azzal legyezte magát, miközben nekidőlt a karám oldalának és onnan figyelt.
- Azt hiszem mi még nem találkoztunk egymással - kérdőn nézett rám, mire zavartan megráztam a fejem.
- Nem, arra biztosan emlékeznék - morfondírozott hangosan és közben közelebb lépett hozzám - Nagyon fiatalnak tűnsz, hány éves vagy?
Csak némán lehajoltam a keféért és a férfit figyelmen kívül hagyva folytattam a munkám, habár megfordult a fejemben hogy talán el kéne tűnnöm innen, mégsem mentem sehova.
- Nyugodtan válaszolhatsz, én nem olyan vagyok, mint a herceg - nevetett fel jókedvűen - Várj, ezt rosszul csinálod - folytatta, majd egy mozdulattal kivette a kezemből az eszközt és elkezdte felülről kefélni a lovat.
Végig azon járt az agyam, nehogy feltűnjön neki, hogy szinte semmit sem adtam a jószágoknak enni. Valami magyarázat után kutattam, amikor a férfi mosolyogva felém fordult és visszaadta a kefét. Óvatosan elvettem tőle és úgy folytattam, ahogy elkezdtem. Hirtelen kezét az enyémre tapasztotta és úgy irányított. Egy gyors mozdulattal kirántottam a karomat.
- Köszönöm, de nem kell a segítsége, egyedül is tökéletesen boldogulok! - vágtam hozzá dacosan és idegesen kivágtattam a karámból.
Ki akartam menni a friss levegőre, hogy lenyugodjak, de a katona hirtelen elém vágott, aztán a semmiből hirtelen lefogta a karjaimat és becibált egy üres karámba. Sikítozni kezdtem, mire egyik kezével befogta a számat. Ijedten rúgkapáltam, próbáltam valahogy fájdalmat okozni neki, hogy elengedjen, de olyan erősen tartott, hogy a végtagjaim lassan zsibbadni kezdtek. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. A férfi arccal a falnak nyomott és hátulról rám nehezedett, így már alig kaptam levegőt. A szívem majd kiszakadt a helyéről, a tehetetlenségtől eleredtek a könnyeim, miközben a férfi hátulról csókolgatni kezdte a nyakamat. Remegtem a félelemtől, próbáltam kiszabadulni, de mozdulni sem tudtam. Hirtelen a férfi elvette kezét a számról és pillanatokkal később éreztem ahogy elkezdte lehúzni a hátamon a cipzárt. Továbbra sem távolodott el tőlem, erősen a nyakamba lihegett, amikor megéreztem hideg ujjait a hátamon, teljes testemben beleremegtem. Vettem egy nagy levegőt és ahogy egy picit eltávolodott tőlem, mindent beleadva segítségért kiáltottam. Erre a fejemet úgy nekinyomta a falnak, hogy az hangosan koppant rajta, amitől kissé szédülni kezdtem. A férfi erősen megmarkolta a csípőmet és próbálta lecibálni vállaimról a ruhámat. Az utolsó csepp erőmmel is igyekeztem visszatartani, de ő sokkal nagyobb erőfölényben volt velem szemben.
- Mi folyik itt?! - szólalt meg egy karcos hang, mire a mögöttem álló rögtön ledermedt.
- Én csak... mi csak, szórakozunk egy kicsit - próbálta kimagyarázni magát az a féreg - Uram, ez igazán semmiség - kezdett mentegetőzni.
Uram?! Csak egy valakit szoktak így szólítani ebben a kastélyban és azzal a valakivel speciel én nem találkozhattam össze.
