Megtisztítottam a kezemben lévő piros almát - vagyis a barackszínű szoknyám oldalába töröltem. Nem éppen hercegnőhöz méltó cselekedet volt, de mivel senki nem látott, egy cseppet sem foglalkoztam vele. Már napok óta az járt a fejemben, hogy mitévő legyek a jövőmet illetően. Miután véget ért az üldöztetésem, csak akkor tudatosult bennem ténylegesen, hogy teljesen egyedül maradtam. Persze eddig is tisztában voltam vele, de túlságosan is lefoglalt a tény, hogy meg akartak ölni, így foglalkozni sem tudtam vele. Most viszont váratlanul a nyakamba omlott ez az érzés.
Nem ismertem senkit a kastélyban, úgy járkáltam a folyosókon, mintha csak egy szellem lennék. Mindenki fejet hajtott előttem, de egyetlen egyszer sem próbáltak meg velem barátkozni vagy beszélgetni. Rendszerint minden étkezésemnél bementem a konyhába, leültem egy kis zugba, ahol nem voltam útban és a szolgálókat figyeltem, miközben bekaptam pár falatot. Itt kevésbé éreztem magam magányosnak. Helen persze ennek egyáltalán nem örült, és folyton megjegyezte, hogy ott van a hatalmas étkező, amit minden egyes alkalommal tele pakoltak, mégis az egyetlen személy aki bement oda enni, az William herceg volt.
Nos igen, ez volt a legfőbb oka annak, amiért nem voltam hajlandó betenni oda a lábam. Ez volt az újdonsült szokásom, kerültem Őt. Tudom, rettentő éretten viselkedtem. Ahelyett, hogy felnőttek módjára elé álltam volna és magyarázatot követeltem volna tőle, inkább bujkáltam előle. Ez eleinte nehéznek tűnt, főleg miután az orvos megengedte neki, hogy elhagyja a szobáját, de pár nap után már kialakult egy egész jó rutinom arra, nehogy véletlenül összefussak vele és valljuk be, ebben már volt gyakorlatom. Ha nem láttam volna időnként az ablakból az udvaron sétálgatni, azt hittem volna, hogy egy szó nélkül távozott. Napról napra egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy végre beszéljek vele, de valahogy az utolsó pillanatban mindig meggondoltam magam és visszavonulót fújtam.
Néha az járt a fejemben, hogy mindent hátrahagyva el kéne tűnnöm erről a helyről, de mégis maradtam. És hogy mi tartott vissza? Azt hiszem, a kíváncsiság. Képtelen lettem volna úgy elmenni innen, hogy nem tudok meg semmit a családom múltjáról és az átokról.
Sóhajtottam egyet, miközben újra beleharaptam az almába, majd a kezemben tartott könyvet kezdtem olvasni, már amennyire oda tudtam koncentrálni. Már épp belemélyedtem volna a történetbe, amikor egy nem kívánatos személy jelent meg alattam.
- Kisasszony! Már ezerszer megmondtam, hogy ne másszon fel a fára, mert veszélyes - hallottam meg máris Helen rikácsoló hangját.
- Nem kell aggódni, nem lesz gond - válaszoltam félvállról, majd elhajítottam az almacsutkát.
- Akkor is jöjjön le! Egy hercegnő nem viselkedhet így, mégis mit fognak gondolni az emberek? - próbált jobb belátásra téríteni.
- Gondoljanak amit akarnak - válaszoltam unottan - Mit számít ez? Úgysem ismernek - tettem hozzá halkan, de ezt valószínűleg nem is hallotta.
Helen még egy mérges pillantást vetett rám, majd hátat fordítva elviharzott. Tisztában voltam vele, hogy csak féltett engem és megpróbált megóvni a maga módján, de jelenleg minden zavaros volt és ezért nem tudtam tisztán gondolkodni.
Lassan feltápászkodtam a kényelmetlen faágon és a szokásos útvonalon elkezdtem lemászni. Régebben nem tettem volna ilyet, először furcsa ötletnek tartottam a fára mászást, de már magam sem voltam biztos benne, hogyan kellett volna viselkednem és itt legalább biztonságban éreztem magam. A hercegnő és a szolgálólány viaskodott bennem, így már lassan minden cselekedetemet megkérdőjeleztem. Erősen kapaszkodtam a jókora tölgyfa törzsébe és óvatosan lejjebb ereszkedtem egy alsó ágra. Ahogy ráhelyeztem a testsúlyom az ág nagyot reccsent alattam, a következő pillanatban pedig már zuhantam a föld felé nagyjából három méter magasból. Félelmemben felsikítottam és tehetetlenül kapkodtam a kezeimmel a levegőben, miközben próbáltam felkészülni a fájdalomra. A szemeimet összeszorítva adtam meg magam a gravitációnak, amikor egyszer csak a semmiből két erős kar ragadott meg. Kipattantak a szemeim, a sokktól nehezen vettem a levegőt és már csak azt láttam, ahogy William megfordult velem a karjaiban, majd a faág erősen a hátának csapódott. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, miközben ő fájdalmasan felnyögött, de aranybarna szemeit egy pillanatra se vette le rólam. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig bámultunk volna egymásra, de ez valószínűleg csak néhány másodperc lehetett. Amikor végre magamhoz tértem a kábulatból, fészkelődni kezdtem a karjaiban, így készségesen letett a földre.
Tétován hátra léptem egyet, majd még egyet. Azt hiszem, tényleg nem voltam még felkészülve erre a találkozásra. A férfi kíváncsian fürkészte az arcomat, néhány hosszabb hajtincs a homlokába hullott, bal kezét óvatosan az oldalához szorította. Csak egy fehér lenge ing takarta a felsőtestét, aminek kivágása leért a mellkasa közepéig, így kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam annyira nyíltan.
- Khm, khm - köszörültem meg a torkom, hogy megtörjem a kínos csendet, majd lesimítottam a ruhám ráncait - Köszönöm - nyögtem ki végül tárgyilagosan.
Will nem mondott semmit, csak tett felém egy lépést, de én ennek hatására ugyanígy hátráltam egyet, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Úgy látom jobban vagy - mondtam ki az első dolgot ami az eszembe jutott, csak hogy valamelyest enyhítsem a zavaromat. Intettem egyet a sebe felé és csak ezután jöttem rá, hogy nem magáztam. Ez valószínűleg neki is feltűnhetett, mert meglepődve nézett rám, de nem tett semmiféle megjegyzést.
- Nos igen, idáig egészen rendben volt - szólalt meg karcos hangján, amit már egy ideje nem hallottam. Pillantását az oldalára vezette, majd elhúzta a tenyerét, ami alatt vér borította be a hófehér ingét, minden pillanatban egyre nagyobb foltot hagyva maga után. A szám elé kaptam a kezemet és idegesen a kastély felé néztem.
- Megyek, megkeresem az orvost! - jelentettem ki határozottan, majd el is indultam, de a férfi megragadta a csuklómat, ezzel megállásra késztetve engem és szembe fordított magával.
- Most hogy végre szóba állsz velem, megint el akarsz tűnni? - tekintetét az enyémbe fúrta és mintha egy kis sértettséget láttam volna benne.
- Én nem is... - kezdtem el zavartan makogni, de közbevágott.
- Tudom, tudom, még véletlenül sem bujkáltál előlem vagy kerültél engem - nézett rám szúrós szemekkel.
Idegesen kirántottam a karom a fogásából, majd magabiztosan kihúztam magam.
- Pontosan - értettem egyet vele. Annyira más volt így beszélni vele, szemtől szembe, mint herceg és hercegnő - Már miért kellene itt bárkit is kerülnöm?
Hitetlenül felnevetett, de inkább gúnyos nevetés volt ez, mintsem szívből jövő őszinte reakció.
- Rendben, tegyük fel, hogy igazat mondasz - biccentett egyet beleegyezőn - Akkor mégis hogy lehet, hogy mióta felébredtem, egyszer sem jöttél el meglátogatni? - tette fel a kérdést számonkérőn.
Csak álltam előtte magatehetetlenül és éreztem ahogy belülről elöntött egy kellemetlen, rossz érzés. Egyszerűen sértette az önérzetemet az, amit mondott és ahogyan mondta. Mégis tudtam, hogy a legjobb védekezés ilyen helyzetben a támadás volt.
- Nem éreztem szükségesnek - válaszoltam közömbösen, de éreztem, hogy nem kellett volna így beszélnem vele - Úgy tudom, megfelelő ellátásban részesültél, én semmit nem tudtam volna tenni érted - tettem még hozzá védekezésképp.
William szótlanul pásztázta az arcomat, állkapcsát hol megfeszítette, hol elengedte, amiből arra következtettem, hogy ideges volt.
- Valóban, ez így van - mondta, miközben kezeit ösztönösen ökölbe szorította - Mégis elég lett volna, ha legalább egyszer eljössz, de úgy látom, neked semmit nem jelentett az amit érted tettem - vágta hozzám durván, majd egyszerűen ott hagyott.
Megdermedve bámultam utána, és ekkor vettem csak észre, hogy a hátán is vöröslött az inge, ahol eltalálta az ág. Csak álltam ott és többször is végigfuttattam magamban a beszélgetésünket, miközben egy rossz érzés nehezedett a mellkasomra.
Higyjétek el, én tényleg úgy terveztem, hogy majd szépen megbeszélik amit kell, de miközben megírtam rájöttem, hogy olyan nem létezik, hogy ők ketten normálisan kommunikáljanak egymással. Szerintem teljesen ellentmond a természetüknek, és hát valljuk be, jelenleg egyikük sincs egyszerű helyezetben. Ne felejtsük el azt a sok-sok kimondatlan szót és persze a múltat, ami most nem könnyíti meg az életüket. Remélem mindenkinek tetszett ez a rész is!
❤❤❤
