Charles magabiztosan törte előttem az utat, de azért néha hátrapillantott a válla felett, hogy megbizonyosodjon róla, tudom tartani vele a lépést. A sötétség miatt lassabban haladtunk, mint ahogy szerettünk volna, de én már annak is örültem, hogy nem tévedtünk el. Legalábbis reméltem, hogy jó irányba haladtunk. A ruhám alja folyamatosan beleakadt a kiálló ágakba, de nem foglalkoztam vele, csak rántottam rajta egyet és folytattam az utat. Az erdő ijesztő volt, és azokkal a fura árnyakkal a belsejében, az embernek olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné. Ehhez egy idő után hozzászoktam, de a hangokhoz képtelen voltam. Minden egyes zajra összerezdültem és azt vártam, hogy mikor ugrik elém valaki egy törzs mögül. Persze egyszer sem történt semmi ilyesmi, hiába számítottam rá. Már talán több, mint egy órája úton voltunk, amikor az alvatlanság és fáradság erőt vett rajtam. Úgy éreztem, hogy állva képes lennék elaludni, de egy pillanatra sem mertem megállni. Túl sok vesztenivalóm volt, és nem hagyhattam, hogy a szökés épp most hiúsuljon meg.
Végig azon gondolkodtam, hogy mi lesz majd ezután, hiszen semmit nem tudtam, sem azt, hogy hol fogok lakni, sem azt, hogy mikor térhetek majd haza. Hiába voltam már messze a birtoktól, a lelkem nem tudott teljesen megnyugodni. Persze itt volt nekem Charles, aki gondoskodott rólam, de valahogy ezeket a kérdéseket amik a lelkemet mardosták, nem tudtam megosztani vele. Már abban sem voltam biztos, hogy haza kellene térnem, hiszen nem várt ott senki és semmi, csak az üres kastély és a temérdek emlék az apámról és a régi életemről. Már nem lett volna ugyanolyan, mint régen.
A férfi előttem hirtelen megtorpant és feltartotta a kezét, így én is megálltam és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mi fog történni. A szívem a torkomban dobogott, attól féltem, hogy ránk találtak.
- Erre lesz - fordult balra, majd intett a kezével, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt - Jöjjön hercegnő, mindjárt ott vagyunk!
Egy alig látható, keskeny ösvényen mentünk, amit sűrű erdő vett körül, de hirtelen mintha elvágták volna, a fák ritkulni kezdtek és kiértünk egy tisztásra. Az első dolog amit megpillantottam a kis patak volt, amiről Charles beszélt. A lassan csordogáló víz felszínén megcsillant a Hold ragyogó fénye, ami hihetetlenül gyönyörű volt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy miért is voltunk az éjszaka közepén itt a sötét erdőben.
- Ha minden igaz, akkor feljebb van néhány kő, azokon át tudunk menni - Charles hangja szakított ki a bámészkodásból.
Gyorsan odasiettem hozzá, mert egy kissé lemaradtam. Pár perc séta után megtaláltuk az átjárót a patakon keresztül és habár egy kicsit csúszott a mohától, de gond nélkül átmentünk rajta. A cipőm egy kissé benedvesedett, ahogy a víz hozzácsapódott, de a ruhám legalább nem lett vizes. A férfi folytatta az utat, így követtem a kis dombos részen, miközben továbbra is a patakot bámultam. Csodálatos érzés volt szabadnak lenni, a legfurcsább az volt az egészben, hogy olyan volt mintha életemben először lennék szabad. Ha belegondoltam, tulajdonképpen egész életemben be voltam zárva egy birtokra és habár tudtam, hogy az apám csak meg akart óvni, mégis egy kicsit nehezteltem rá emiatt. Talán ha anyám is életben lett volna, akkor minden másképp alakul, de ezen már kár volt rágódni. Zavaros volt minden körülöttem, rengeteg kérdés kavargott bennem és fogalmam se volt, hogy mikor és mégis kitől kaphatnék rá válaszokat.
Nemsokára az eddig halkan csordogáló patak helyét felváltotta egy hangosan zubogó víz, és végül megpillantottam a fehéres vízesést. Egy néhány méteres szikláról zúdult le és habár nem volt túlzottan magas, a víz mégis egyre hangosabb lett ahogy közeledtünk felé. A fal mellett megálltunk és egy ideig csak csendben vártunk. Charles nagyon nyugodtnak tűnt, habár ő elég jól el tudta rejteni az érzelmeit. Ezzel szemben én kissé aggódni kezdtem, ahogy eszembe jutott, hogy valószínűleg nemsokára megtalálják az ájult őröket, hacsak még rájuk nem bukkantak. Az pedig azt jelentette, hogy kezdetét veszi a hajtóvadászat.
Egy halk neszre figyeltem fel, ami a férfinak is feltűnt, kezét a kard markolatára tette és pár lépéssel előttem megállt, miközben a sötét erdőt kémlelte. Ebben a pillanatban szerettem volna én is egy fegyvert a kezembe, habár fogalmam se volt róla hogy kellene használni. A fák sűrűjében megmozdult egy fekete árny, majd lassan közeledni kezdett felénk. Ahogy kiért a tisztásra, a Hold fénye megvilágított egy fekete lovat, rajta egy tetőtől talpig bőrruhában lévő alakkal. A fejét egy csuklya takarta, míg arcát félig egy sál mögé rejtette, így szinte csak a szemei látszódtak ki. A lovon ülő egy egyszerű mozdulattal leugrott a földre, miközben Charles magabiztos léptekkel közelített felé, majd ahogy odaért egy pillanatra megállt a bőrruhással szemben, aztán egyszerre mozdultak és megölelték egymást. Kíváncsian figyeltem a jelenetet, de nem mertem megmozdulni, csak álltam ott egy helyben, miközben a szívem hevesen kezdett verni. Magam sem értettem miért lettem ilyen izgatott, de erre csak egyetlen magyarázat volt, az idegen miatt.
- Rég láttalak barátom! - nevetett fel a bőrruhás, miközben megveregette Charles vállát - Ha hazaértünk mindent el kell mesélned.
- Úgy lesz - válaszolt a férfi jókedvűen, majd a válla fölött hátrapillantott rám.
Az idegen férfi követte a pillantását és ő is észrevett engem, majd mindketten elindultak felém. Szerettem volna jó benyomást kelteni, hiszen mégiscsak segített nekünk úgy, hogy engem még csak nem is ismert. Fogalmam se volt róla, hogy Charles mennyit mondott neki és hogy tudta-e egyáltalán, hogy ki voltam.
- Carina, ő itt egy régi barátom... - kezdett bele Charles, de a bőrruhás enyhén taszított rajta egyet és magabiztosan elém lépett, majd hirtelen megragadta a jobb kezemet és a szájához húzta, csókot imitálva, miközben mélyen a szemembe nézett.
Zavartan elmosolyodtam a cselekedetén, hiszen még soha senki nem köszöntött így. A férfi amilyen hirtelen megfogta, olyan gyorsan el is engedte a kezem, majd lerántotta a sálat a szájáról. Meglepődve tapasztaltam, hogy a férfi csak néhány évvel lehetett nálam idősebb.
- Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, hercegnő! - húzta egy félmosolyra a száját - Maga még gyönyörűbb, mint ahogy képzeltem - tette hozzá halkan, mire Charles megköszörülte a torkát és szúrósan a barátjára nézett, a férfi pedig felnevetett.
- Bocsánat, néha túlságosan is elragadtatom magam.
- És magát hogy hívják? Ha szabad megkérdeznem - tereltem el inkább a szót és reméltem, hogy egyikük sem látta milyen zavarban voltam.
- Igaza van, még be sem mutatkoztam. Hívjon egyszerűen csak Danielnek - biccentett, majd hátrapillantott a lovára - A világért se szeretném siettetni, de valószínűleg nincs túl sok időnk.
A férfi hirtelen váltott át komoly hangnemre, ami visszaröpített a valóságba, hogy éppenséggel engem még mindig üldöztek.
- Mi a terved? - tette fel a kérdést Charles.
- Az eredeti tervem már fuccsba ment, a csapataim külön váltak, miután több helyen is katonákat fedeztünk fel. Úgy tűnik, elég hamar rájöttek a szökésre és most tele van velük a környék.
Daniel szavaira úgy éreztem, mintha kimenne belőlem minden erő, rettegtem hogy el fognak kapni és visszavisznek arra a szörnyű helyre. Ez nem történhetett meg, hiszen már tudták hogy ki vagyok valójában, ebben biztos voltam.
- Jól van hercegnő? - felpillantottam a kékesen csillogó szemekbe, melyek aggódva fürkésztek.
- El fognak kapni? - kérdeztem elhaló hangon.
- Ha rajtam múlik, akkor nem. Ne féljen, Szélvésznél gyorsabb lovat nem ismerek ezen a világon. Charles nem akarlak itt hagyni, de csak ketten férünk fel - itt elgondolkodott egy pillanatra, majd újra a barátjára nézett - Menj tovább délre, nagyjából fél óra séta, neked kevesebb. Találsz majd egy kiálló sziklát, egy eldugodtabb helyen, ott vár az egyik emberem.
- Rendben, akkor találkozunk a kastélyban - bólintott a férfi, majd bíztatón rám pillantott - Hercegnő ne féljen, Daniel kiváló harcos, mellette biztonságban lesz.
- Köszönök mindent Charles - mosolyogtam rá.
- Ne búcsúzkodjon, nemsokára újra találkozunk - ezután sarkon fordult és elindult be az erdőbe, amerre Daniel irányította.
