- Nem látta valaki a piros fehérneműmet? - nézett körbe Tiffany idegesen.
Én csak mosolyogva öltöztem tovább, mint mindig, most is egyedül szenvedtem fel a hátamon a cipzárt, aztán elkezdtem felhúzni a cipőimet.
- Azt hiszem láttam az egyik katona kezében - fűzte hozzá valamelyikük - De hogy mégis hogy kerülhetett hozzá, arról fogalmam sincs.
Néhányan halkan kuncogni kezdtek, amitől a lány csak idegesen kicsörtetett az ajtón. Az elmúlt egy hét eseménytelenül telt, nem csináltam mást, csak dolgoztam, ettem és aludtam. Persze ez közel sem volt ennyire egyszerű, minden lépésemet erősen meg kellett fontolnom. A folyosókon éberen jártam-keltem és folyton attól rettegtem, hogy összetalálkozom a herceggel. Míg körülöttem minden lány sóvárogva várta, hogy megpillantsa, addig én úgy kerültem, mint a pestist. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat, egyedül az könnyített a dolgomon, hogy a férfi már nem rendelt a közvetlen közelébe. Ha szüksége volt néhány szolgálóra, azokat előre kiválasztotta és én egyszer sem szerepeltem közöttük. Így tehát valamelyest könnyebb volt elkerülnöm.
Akárhogy is néztem a dolgot, nem értettem miért akadt ki annyira azon amit mondtam. Folyton kioktatott és hülyének titulált, arról nem is beszélve, hogy úgy játszadozott az emberi életekkel, mint más a bablevessel és még büszke is volt magára. Eszem ágában nem volt életem végéig ezen a helyen rohadni, így számomra nem is volt kérdés, hogy újra meg fogok szökni. Az egyetlen gond már csak az volt, hogy nem tudtam előállni egy épkézláb tervvel sem. Csak annyit tudtam, hogy ezúttal máshol és máshogy kell majd próbálkoznom, de ennél többre egyelőre nem futotta.
Mrs. Cox a tőle megszokott módon utasítgatott mindenkit az aulában, így percről percre fogytak a szolgálók, akik az aznapi munkájukat igyekeztek elvégezni. Enyém lett a megtiszteltetés, hogy a kertben elburjánzó rózsabokrokat megmetszhettem. Nem fűztem semmit a nagylelkűségéhez, csak tettem a dolgomat úgy, ahogy mostanában szoktam. Nem láttam értelmét az ellenállásnak és úgy tűnt ezzel a viselkedéssel kevésbé hívtam fel magamra a figyelmét, mert többnyire más lányokkal ordibált.
A metszőollót a kezembe véve lassan elkezdtem levagdosni a kiálló leveleket vagy kisebb ágakat a bokrokról. Nem bántam meg semmit amit tettem, de azért be kellett vallanom magamnak, hogy az esti festegetések nagyon hiányoztak. Ez volt az egyetlen, ami egy kis örömet nyújtott, de már nem volt mit tenni, odalett a festmény és a lehetőség is.
Egy női kacaj csapta meg a fülemet. Oldalra pillantottam, de azon nyomban a földre is vetődtem, ugyanis a herceg és a menyasszonya pont felém sétáltak. Csak egy sor rózsabokor takart, így megpróbáltam a lehető legjobban összekuporodni, még az sem érdekelt, hogy a tövisek a bőrömbe fúródtak. Miért kell ezeknek pont most itt sétálgatniuk?
- Kérem, William herceg árulja el nekem! - hallottam meg a nő halk, nyájas hangját.
- Sajnálom Miss Adderley, de nem tehetem. A küldetéseim azért olyan sikeresek, mert mindig mindent titokban intézek - válaszolta a férfi, majd halkan hozzátette - Sokszor még az apám sem tudja a részleteket.
- Nahát, nem tudtam, hogy maga ilyen titokzatos - fűzte hozzá kacéran.
Egyre jobban kivehetővé váltak a szavaik, ami azt jelentette, hogy már nagyon közel jártak. A lábaim hamar elzsibbadtak, de nem mertem megmozdítani, és csak a szükséges mennyiségű levegőt juttattam a tüdőmbe, nehogy túl hangos legyek.
- Szeretném, hogyha Lucindának hívna, hiszen nemsokára a felesége leszek - szólalt meg újra a nő.
- Ahogy óhajtja, Lucinda - a nő felnevetett, mire csak megforgattam a szemeimet.
