Rég találkoztunk, legalábbis, ha nem számítjuk a tegnap estét (Spacc ff.)

Baleset

Este volt már, késő este. Egyedül feküdtem a kanapén és tévéztem, közben popcorn-t ettem. Egyszer csak őrült rezgésbe kezdett a telefonom. Hívtak. Megállítottam a filmet és rápillantottam a készülékre. Láttam, hogy Brúnó az. A hideg futkosott a hátamon, mivel koncertezniük kéne. Koncert közben sosem hívnak, tehát valami baj történt. Pár másodperc eszmecserém után felvettem a telefont.

- Baj van? - kérdeztem egyből, köszönés nélkül.

- Ami azt illeti igen - felelte ziháltan.

- Mi történt?

- Karamboloztunk, a kocsi az árokban van - felelte újból.

- De jól vagytok?

- Én pár horzsolással megúsztam, viszont Laci még a kocsiban fekszik ájultan. Már hívtam mentőt, de idő még ideér.

- ÚrIsten! Hol vagytok? Odamegyek - reagáltam villám gyorsan, és felpattantam a kanapéról.

- Fölösleges ide jönnöd... - kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Akkor ott találkozunk.

- De nem is... - mondta, de már leraktam.

Nagyjából tudtam hol lehetnek, valamint a telómon meg tudtam nézni a tartózkodási helyüket, így nem volt probléma az eljutás.

Nem kellett GPS-t használnom, hiszen ismertem az utat. Ráléptem a gázra és kifordultam az utcánkból.

Alapvetően az út fél óra körül van, viszont most húsz perc alatt tettem meg.

Amikor odaértem láttam a darabokra tört kocsit, és az éppen akkor érkező mentősöket. Kipattantam a kocsiból, és odarohantam. Mindenképpen tudni, akartam, hogy mi történik most velük.

A mentős elmondta, hogy nincs nagy baj, csak egy kisebb kómában van Laci. Beviszik a kórházba, de rövid időn belül kiengedik. Brúnót a helyszínen megvizsgálták, de neki nincs semmi baja.

Én az információ tenger után, őrült telefonálásba kezdtem. Felhívtam, több ismerősüket is, hogy tudják-e vállalni helyettük a következő koncerteket. Beszéltem a klubokkal, a történtekről. Valamint értesítettem a családjainkat is.

Majd újból autóba ültem, és közben felhívtam Brúnót, aki a mentősökkel ment.

- Na, szia - köszöntem a telefonba, gyötörten és feszülten.

- Szia. Laci már ébredezik. Hol vagy? Mit intéztél?

- 10 perc és ott vagyok. A hét fellépésből csak kettőt kellett lemondani, a többit vállalják a fiúk. Tehát a héten nem lesz semmi dolgotok. Valamint a biztonság kedvéért a stúdióba is odaszóltam, hogy nem lesztek egy darabig. A többit élőben mondom - feleltem.

- Oké, akkor várlak.

- Szia.

- Szia.

Messzebb tudtam parkolni, így egy kis gyaloglás után érkeztem csak meg. A recepción megtudtam, hogy Lasza a második emeleten van, így abba az irányba indultam el. A folyosón már várt rám a bátyám.

- Itt vagyok!

- Azt látom - mondta kicsit vicesebben, de hangjában nem volt humor. Érezve a nyomott helyzetet egy kisebb szemforgatáson kívül, elengedtem a dolgot.

- Hogy van?

- Jól, legalábbis amennyire lehet. Már fent van, úgyhogy bemehetsz hozzá.

- Rendben. Ezt itt hagyom neked - mondtam a kezébe nyomva a telefonomat. Kérdőn nézett rám, hogy biztos vagyok-e benne, de én csak egy gyors bólintással adtam tudtára, hogy igen.

Beléptem a szobában, ahol Laci pihent. Ébren volt, de a szemét csukva tartotta, a zaj hallatán viszont kinyitotta. Arcára öröm ült ki mikor meglátott.

- Hogy vagy? - kérdeztem, miközben leültem az ágyára.

- Voltam már jobban is, de nem vészes - felelte, amíg megpróbált feljebb ülni.

- Miattam ne erőltesd magad - mondtam, utalva arra, hogy nemrég még ájultan feküdt egy összetört kocsiban.

- És még ez is - mondta félhangosan.

- Mi? - kérdeztem, hiszen nem teljesen értettem a reakciót.

- Az álmomban ugyan ezt mondtad - válaszolt. Szemeiben láttam, hogy újra átéli, mivel hirtelen becsukta azokat.

- Mit álmodtál - érdeklődtem, közben közeledve hozzá.

- Az egész zavaros volt... - kezdett bele.

A házunkban voltunk, mi és még sokan mások a múltamból. Emberek, akik cserbenhagytak, akik miatt összetörtem, és idegen emberek, kiknek látványa is arra biztatott, hogy ne bízzak. De az egész kép vibrált. Mint valami akadozó képen, mintha ott lennének, de mégsem.

Körülöttünk minden égett, az egész ház. Közben egy régi mondatom foszlányait hallottam újra és újra, kánonban. Ez volt az: Hiába, tudom mi fog történni. Ahogyan egyre többször hallottam, egyre jobban fájt mindenem. Furcsa volt, kicsit égető, kicsit mégis jeges. Ez alatt mégis velem szemben ott áltál, kívántalak, nagyon. De valami azt súgta, ne tegyem meg újra, már csalódtam eleget. Én csak azért is akartalak, akkor mondtad: Miattam ne erőltesd magad. És amint ezt kimondtad, én lezuhantam. Meghaltam.

Hangja többször megremegett, sírhatott is volna, de nem sírt. Csak ott feküdt gyötörten és feszülten, akárcsak én. Lefeküdtem és odabújtam mellé.

- Ne félj - súgtam a fülébe újra és újra.