Cukorvarázs

Harmadik fejezet - Ponyva ember

🍰2020. július 3.🍰

Gyalog indultam el másnap a boltba, hogy feltérképezhessem, milyen állapotban van. A néhol kátyús járdán sétáltam. Jobbra tőlem házak sorakoztak. Két hasonlót sem találni köztük. Az egyik olyan modern, hogy egy nagyobb település kertvárosába is beleillene, míg a másikra rápillantva visszarepülünk az 1950-es évekbe. Gyönyörű szép parasztházak ezek, fa homlokzattal. Az udvarokban és a kerítések előtt szebbnél szebb virágok nyílnak. Bal oldalon, az árok partján fák hada nyújtózkodik. Kiértem a mellékutca elejére. Kifordultam a főútra, és mintha egy egészen más világba csöppentem volna. Kocsik száguldoztak, a fákat és árkokat felváltotta a bicikliút, amin kerékpárosok és rolleres gyerekek kerülgették egymást. Az anyukák gyermekeiket terelgették, akiknek a szájából egytől-egyig lógott valami. Nyalóka, fagyi, csoki; a kicsikéből gyümölcspürés tasak vagy cumi. A bolt elé érve előhalásztam a kulcsokat az apró táskámból. Kitártam az ajtót, fölötte megszólalt a csengettyű. A helyiség még így üresen is árasztotta magából a barátságos légkört és a boldogságot. Az egészet meleg színek ölelik körbe. Mentazöld falak, barna bútorok, barna csempe. Az idő ugyan leharcolta, de nem vészes a helyzet. A festésben vannak hibák, főleg a konyhában. Bementem a raktárba körbe nézni. Hatalmas zsákokban állt a liszt, a cukor, az élesztő és a sütőpor. A polcokon szárított gyümölcsök, tortadíszítő apróságok, szemes és őrölt kávék sorakoztak katonás rendben. A fagyasztóban is rengeteg gyümölcsöt találtam. A hűtőben csokoládé tömkelege, tej és tejszín literszámra. Az egyik sarokban találtam pár kartondobozt. Kivittem őket a konyhába és elkezdtem belepakolni a tányérokat, csészéket, evőeszközöket. A következőbe üvegeket,  majd konyhai eszközöket és keverőtálakat. Mindent átvittem a raktárba, majd a vendégtérben folytatva kicipeltem a székeket. Az asztalokat középre toltam, a pultokkal együtt lefedtem a raktárban talált fóliával. A padlót is leterítettem. Kiszlalomoztam közöttük és a kulcsot gyorsan elfordítottam a zárban. Bepattantam a kocsiba és festékekért és eszközökért indultam a közeli vegyi üzletbe. Ugyanazokat a színeket választottam; fehéret a konyhába és mentazöldet a vendégtérbe. Visszaérve rápillantottam az órára és nyugtalanul könyveltem el magamban, hogy igyekeznem kell, ha még ma ki akarom festeni legalább az egyik helyiséget. Lekapartam a potyogó festéket és nekiálltam felújítani a cukrászdát. Teljesen egyedül.
Egy idő után furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki figyelne. Nem törődve vele, folytattam a munkám. Nem telt bele sok időbe, nyílt az ajtó, a fölötte lógó csengő éles csilingelésbe kezdett. Hátra fordultam és majdnem eltátottam a szám. Egy irodai ruházatba öltözött, igazán elegáns férfi állt a –  most már csukott – ajtó előtt. Rám nézett, de nem szólalt meg. Már azon gondolkodtam, hallucinálok, amikor is néhány lépést tett felém – továbbra is némán.

– Segíthetek valamiben? – cseppet sem próbáltam meg leplezni megdöbbenésemet. Egy inges férfi nem szokványos látvány egy leharcolt cukrászdában.
– Ön kicsoda? – pislogott rám párat.
– A tulaj.
– A tulaj? De hát, Kovács Szabolcs volt a tulaj.
– Igen. A lánya vagyok, Kovács Szandra – felé nyújtottam a kezem, azonban rájöttem, hogy csupa festék vagyok. – Elnézést, azt hiszem a kézfogást most mellőznünk kell – húztam vissza a karom kissé kínosan érezve magam.
– Semmi gond. Segíthetek?
– Nem félti a ruháját? – felvont szemöldökkel végig mértem. Nem válaszolt. Odasétált egy félretett nejlonhoz, a közepére egy nagyobb, a két oldalára egy-egy kisebb lyukat szakított. Visszasétált és magára húzta a rögtönzött védőfelszerelést. Nagy nevetésben törtem ki a furcsa látványon. A korábbi méregetésemet viszonozva, szenvtelenül végignézett rajtam.

– Szabó Levente vagyok. Rám bízta az édesapja a vezetést az utóbbi években. Remélem tegeződhetünk, főnök asszony.
– Persze – nevetve felkaptam egy ecsetet és folytattam a festést. Ő is így cselekedett; a zöld festékbe nyomta az ecsetet és egy mosolygós arcot pingált a falra, amit utána teljesen lemázolt.
– Mesélj egy kicsit. Szabi bá’ még csak nem is említette, hogy van egy lánya.
– Nos, huszonkét éves vagyok. Júniusban végeztem könyvelőként, szóval nem nagyon van tapasztalatom. Arról meg egyenesen fogalmam sincs, hogy hogyan kell elvezetni egy üzletet.
– Ha tanácsra lenne szükséged, nyugodtam fordulhatsz hozzám.
– Köszönöm, de lehet többre mennék, ha beszállnál társtulajdonosnak.
– Tényleg ezt szeretnéd? – hangja döbbenten csengett.
– Persze. Eddig is te vezetted a boltot, sokkal többet tudsz a dolgokról, mint én. Most mesélj te magadról, ha már társak leszünk.
– Oké. Huszonöt éves vagyok. Pénzügyön végeztem. A suli után rögtön megkért Szabi bá’, hogy váltsam le. Így kerültem ide – tárta szét a karjait a végén.

***

– Szia kiscicám – leguggoltam és megsimogattam a szőrös jószág buksiját. – El sem fogod hinni, mi történt ma. Betoppant egy férfi a cukrászdába, ingben meg öltönynadrágban. Kiderült, hogy ő apa megbízottja. Ezentúl együtt vezetjük a boltot. Három évvel idősebb tőlem, és egészen jóképű – nevetve néztem a cicára. Mit össze nem hablatyolok, hiszen nem is érti! – Mit mondasz? Hogy térjek észhez? – Smaragd leugrott az ölemből, elszaladt, majd a spájz előtt lefékezett. – Éhes vagy, mi? – kitátotta a száját és egy halk nyávogást hallatva helyeselt a kérdésemre.