Cukorvarázs

Tizedik fejezet - Ébredés

🍰2020. július 30.🍰

Levi szemszög

Másnap sincs változás Szandra állapotában. Még mindig nem ébredt fel. Kétségbe vagyok esve, nem tudom mit tehetnék. Este váratlanul az apám lépett be a  kórterembe.

– Apa, hogyhogy itt vagy? – néztem fel rá csodálkozva.
– Hallottam mi történt. Miért nem szóltál, hogy baleseted volt? Illetve balesetetek. Ez a lány a barátnőd? – nézett az eszméletlen nőre.
– Azért nem szóltam, mert fent voltál Pesten és nem akartalak zargatni. Nekem nem lett nagy bajom. Megúsztam zúzódással és gipsszel – emeltem fel a karom. – A másik kérdésre válaszolva: nem. Ő nem a barátnőm. Emlékszel, mondtam, hogy a főnököm, Kovács Szabi bá' meghalt?
– Persze, hogy emlékszem. Nagyon jó barátom volt.
– Nos, ő itt, Szabi bá' lánya, Szandra. Ő vette át a boltot – néztem az említettre.
– Értem, de, ha nem éreznél iránta többet, mint munkakapcsolat vagy barátság, akkor nem ülnél itt.... Mióta is?
– Két hete.
– Két hete. Helytálló az elméletem?
– Igen. Jól gondolod apa. Kedvelem. Nagyon is – kínomban a szőke hajamat kezdtem el markolászni.
– Még sose aggódtál így egy nő miatt sem – jegyezte meg apa.
– Dehogynem. Anyát folyamatosan féltem. – vágtam rá kapásból.
– Úgy értettem, hogy olyan nő miatt, akivel van valamilyen kapcsolatod, de nem a barátnőd és nem is rokon. Hjaj... Mi van vele? Mi a baja?
– Agyrázkódás és megrepedt a bordája. De ami a legrosszabb, hogy erősen beütötte a fejét a balesetkor és azóta kómában van.
– Jaj Istenem, kérlek segítsd meg ezt a szegény lányt. Mióta ismered?
– Amióta átvette a boltot.
– Hogy hogy csak azóta? Hiszen te voltál Szabi jobbkeze. Nem mesélt neked a lányáról?
– Nem. Még csak nem is említette.
– Mi a foglalkozása?
– Könyvelő. Idén végzett az egyetemen.
– Akkor…
– Huszonkét éves, ha ezen gondolkodsz – egészítettem ki apa gondolatait. 

– Fiam, nem akarsz hazamenni? Pihenned kéne egy keveset.
– Nem. Nem megyek sehova. Nem hagyom magára.
– Csak egy kis időre Levi. Én itt leszek.
– Apa, nem megyek. 

Tovább ültünk Szandra mellett. Némán bámultunk ki a fejünkből. Már arra sem volt energiám, hogy valamilyen témával lefoglaljam az agyam. Üresen meredtem a semmibe és vártam a csodát. A csoda végül nem abban a formában, ahogyan vártunk rá, de megjelent. Az apámmal folytattot eredménytelen egyezkedés után nagyjából húsz perccel nyílt az ajtó és egy férfi jelent meg. 

– Jó estét kívánok! – közelebb lépett hozzánk, mi pedig felálltunk, hogy bemutatkozhassunk neki. – Kovács Szilárd vagyok, Szandra unokatestvére. Engem és a családomat ma értesítettek a balesetről. Igazán szólhattak volna előbb is.
– Szabó Levente vagyok.
– Én pedig Szabó Lázár. A fiatalember édesapja.
– Mióta vannak itt? – nézett ránk a körülbelül velem egyidős férfi.
– Kérlek, engem nyugodtan tegezhetsz. És a kérdésedre válaszolva, két hete vagyok mellette. Az apám pedig ma jött.
– Az nagyon hosszú idő. Menj nyugodtan haza és pihend ki magad. Én vigyázok rá – tette a vállamra a kezét.
– Jól van, de csak azért, mert te betoppantál. Reggel jövök – nyomtam csókot Szandra homlokára.

– Ne. Levi. Ne menj. Kérlek, ne menj el. Ne hagyj itt – nyöszörgött halkan a nő.

Kerestünk egy ügyeletes orvost, aki megvizsgálta és  mindent rendben talált. Még néhány vizsgálatra maradnia kell, de körülbelül 5 nap múlva haza is engedik. 

Óvatosan magamhoz öleltem a kába nőt. Szorosan tartottam, legszívesebben soha többé nem engedném el.

– Mi történt veled? – szólalt meg rekedten Szandra.
– Semmi komoly. Csak egy gipsz, meg néhány zúzódás – vontam meg hanyagul a vállam, mint akit nem érdekel. Nem is érdekelt. Most az előttem fekvő nő volt a fontosabb.
– Mióta vagyunk itt?
– Két hete. Azóta itt vagyok. El sem mozdultam mellőled.
– Menj haza. Pihend ki magad.
– Nem.
– Nem kérés volt, hanem parancs. A főnököd vagyok, engedelmeskedj – kuncogott pimaszon.
– Jól van, megyek már. Aztán vigyázz magadra, még szükségem van rád – rákacsintottam és még egy utolsó csókot nyomtam a homlokára, majd apával együtt elhagytuk a helyiséget.

***

Szandra szemszög

– Na mesélj csak, ki ez a pasi? – kezdett el kíváncsiskodni Szilárd abban a pillanatban, hogy a másik két férfi vélhetően hallótávolságon kívül került.
– Apa befektetője volt. Tudod, volt egy cukrászdája itt a városban. Én örököltem meg. Levivel üzlettársak vagyunk.
– Értem, és véletlenül nem érez valamelyikőtök többet munkakapcsolatnál? Mert én úgy tudom, az üzlettársak nem puszilgatják a másik homlokát – húzogatta a szemöldökét kacér tekintettel. Ismertem már ezt a nézését.
– Hát, azt, hogy ő mit gondol, azt nem tudom – vörösödtem el egy pillanat leforgása alatt.
– Te mit érzel? 
– Azt hiszem, szeretem – sütöttem le a szemem.
– Megbízol benne? – nézett rám most már komolyan.
– Maximálisan.
– Akkor minden oké. Aludjunk, késő van.
– Rendben, jó éjt Szilárd.

– Jó éjt Szandra – nyomott puszit a hajamba és álomba merültünk. Én az ágyon, ő a kényelmetlennek tűnő széken.