Cukorvarázs

Tizenkilencedik fejezet - Sikertelen békülési kísérlet

🍰2020. szeptember 11.🍰

Levi pár nappal később – miután kiduzzogta magát – megint megjelent a boltban. Nem kerülgettük többé egymást, ennek ellenére érezhető volt a levegőben az izzó parázs. A dolgok nem lettek tisztázva és ez feszültséget szült.

Egy teljesen szokásos napnak néztünk elébe. Míg a többiek a konyha pörgését próbálták kordában tartani, addig mi Levivel az iroda nyugalmában papírmunkát végeztünk.

– Levi, tudom, hogy elszúrtuk. Lehetne, hogy újrakezdjük? Felejtsük el a sok furcsaságot.
– Nem, nem tudom. Figyelj, nekem ez nem megy.
– Mi nem megy? Annyit kérek tőled, hogy kezdjük újra. Kezdjünk mindent tiszta lappal – értetlenül álltam a helyzet előtt. Eddig azt hajtogatta, hogy fájdalmat okozott nekem. Most meg ő nem tudná újrakezdeni az ismeretséget. Keserűség és bosszúság marcangolta a torkom.
– Nem. Nem lehet. Akkor....
– Akkor mi?
– Akkor már rögtön másként tekintenék rád.
– Ezt mégis hogy érted?
– Úgy, hogy amikor először találkoztam veled, annyi volt a fejemben, hogy oké, te leszel a munkatársam. Aztán szépen lassan máshogy kezdtem gondolni rád. Egyre többször férkőztél a gondolataimba. Beléd szerettem, te nőszemély. Egy igazi boszorkány vagy. Elvarázsoltad a szívem egy olyan világba, ahol minden szép és jó. Szeretlek, Szandra.

Beszéd közben elindult felém. Leült az asztal tetejére és mélyen a szemembe nézett, hallgatott.

– Én is szeretlek téged, te bolond férfi. De, ha én vagyok a boszorkány, kénytelen, kelletlen te leszel a varázsló – mosolyodtam el szélesen. Öröm járta át a szívem.
– Csak akkor leszek varázsló, ha te leszel a boszorkányom.

– Levikém! Drága szívem! Hercegem! Adj egy csókot! Úgy mint tegnap este! Nem akarsz feljönni ma is?

Mi a.... Tegnap este? Csók? Hercegem? Szívem? Mi folyik itt???

Az agyamra a másodperc törtrésze alatt szállt le a vörös köd, ami letarolra a szívemben eddig lakozó jóleső érzést.
Ez csak egy rossz vicc lenne? Vagy mi? Nem értem. Csesszétek meg, mi folyik itt!?

A vörös kurva rácsimpaszkodott a férfire, akit ez láthatólag egy cseppet sem zavart.

Még hogy szeret. Meg, hogy legyek aboszorkánya. Aha, hogyne... És én még megbíztam benne. Pff.... Minden férfi  ugyanolyan. Álszent seggfejek...

Miközben a vöröske Levire akaszkodva nyávogott, én egy szó nélkül hagytam el az irodát, miközben bevágtam magam mögött az ajtót.

– Szent a béke? – kérdezte Luca, háttal állva nekem. Megfordult, és amikor meglátta feldúlt arcomat, megváltoztatta előbbi kérdését. – Vagy mégsem?
– Nem, rohadtul nincs béke! – már-már felrobbantam a méregtől.
– Na, egy ilyen szép lány ne beszéljen ilyen csúnyán – dorgált Anikó. – Csak ha nyomós oka van rá – tette hozzá.
– Ez rám is vonatkozik? – nézett rá kerdőn Luca.
– Rád főképp – vágta rá, mire egy sértődött arcot kapott válaszul.
– Mi történt? – tért vissza az előbbi témához Luca.
– Edina – kapták az igen tömör, de annál kifejezőbb választ.
– A "VK"? – nézett rám Luca kitágult szemekkel.
– Pontosan. Egyszer csak berobbant az irodába és elkezdte becézgetni Levit, meg azt mondta neki, hogy..... hogy csókolja meg. Úgy mint tegnap este. Azt kérdezte tőle,... – nem tudtam befejezni a mondandómat. Torkomaz a sírás szorongatta.
– Mit kérdezett tőle?
-Hogy felmenne-e ma is hozzá – ahogy befejeztem a mondatot, kitört belőlem a zokogás.

Luca belémkarolt és a kijárat felé vezetett. Egészen hazáig kísért. Én csak vonszoltam magam. Luca segítsége kellett, hogy összeesés nélkül hazajussak. Felkísért az emeletre, leült mellém. Sokáig semmit sem szóltunk, csak néztünk ki a fejünkből.

– Mit szólnál hozzá, ha áthívnám valamikor Lilit és Szonját?
– Ők kik?
– Zsombi osztálytársai. Egy együttesben játszanak. Lili a billentyűs, Szonja az énekes. Nagyon rendes és aranyos teremtések. Na? Hívjam át őket?
– Aha.