Az összeomlás szélén/Csábításból Jeles Fanfiction/

Otthon

Az autó ablakán keresztül figyeltem az elsuhanó tájat, a mezőket és az út mellett lévő fákat. Ujjaimmal a lábamon doboltam, ahogy egyre inkább elvesztem a gondolataimban. "Miért nem én? Miért ők? Miért...Miért..." A kérdések egyszerűen nem hagytak nyugodni és már a rádiót sem hallottam tőlük. Agatha nénikém, aki a volán mögött ült egy kósza pillantást vetett rám és tudta, hogy mi jár a fejemben. Mindig is különleges volt a kapcsolatunk, habár csak nagyon ritkán találkoztunk a távolság miatt. Jobb kezét levette a kormányról és a kézfejemre tette, miközben az utat figyelte. Fekete haját magas lófarokba kötötte, de babahajai már kikandikáltak a sok pakolástól és utazástól. Fáradt tenyerének melege megnyugtatott, de a bennem rejlő bűntudatot nem tudta elmosni.

-Tudod nagyon jól, hogy nálam nincs sok szabály -kezdte, mire én bólintottam. Nyilván tudtam, Agatha nem volt az a korlátozó típus. Neki nem számított, hogy hova megyek vagy mit csinálok, csak legyek elérhető és maradjak biztonságban.-Egy valamire viszont meg szeretnélek kérni.

-Igen?-kérdeztem rekedtes hangon, egész úton nem beszélgettünk, hagyta hogy feldolgozzam az elmúlt hetek eseményeit. Pillantását levette az autópályáról egy másodpercre és sötét kék szemeit az enyémbe fúrta.

-Ne hibáztasd magad.-mondta komolyan mielőtt kezét visszatette a kormányra és figyelmét ismét az útnak szentelte, de tudtam, hogy közben rám koncentrált.

Szavai fájdalmasan pengették meg szívem húrjait és nem tudtam mit kezdeni a mellkasomat nyomó érzéssel. De nem akartam sírni, sosem szerettem más emberek előtt ilyen tehetetlennek mutatni magam, ez alól még Agatha sem volt kivétel.

-Rendben.-feleltem, ahogy próbáltam visszanyelni a könnyeimet és továbbra is úgy tapadt a tekintetem az ablaküvegre, mintha az elsuhanó táj annyira érdekes lenne.

Hazudtam. Persze, hogy magamat hibáztatom a szüleim haláláért. Más esetben nem lettek volna azon az úton, pont akkor. Elvesztettem a legfontosabb embereket az életemben egy ostoba iskolai előadás miatt. "Bűnös" visszhangzott a fejemben az egyetlen dolog, amit gondoltam magamról.

-Ismerem a nővéremet.-megköszörülte a torkát és egy mély levegőt vett-Hidd el nekem, hogy az utolsó dolog, amit szeretne, hogy emészd magad.-mondta, továbbra is az útra figyelve, de erősebben szorította kormányt-Tudom, hogy elvesztetted az édesanyádat és az nem olyan, mint elveszíteni egy testvért.-kimérten vette a levegőt-De ketten vagyunk ebben és együtt fogjuk végigcsinálni. Oké?-kérdezte és egy pillanatra rám nézett a szeme sarkából.

Már csak bólogatni bírtam, mert biztos voltam benne, hogy ha megszólalok akkor elbőgöm magam.

Ez után egy órán keresztül nem beszéltünk ismét, csak suhantunk az autópályán teljes csendességben, egyedül a rádióból szóló klasszikus zene töltötte be a beszélgetések hiányában keletkezett űrt mielőtt Agatha lefordult volna az egyik kijáraton, Párizs felé.

-Van kedved elmenni vásárolni? Itt van az egyik kedvenc lakberendezési boltom, vehetünk pár holmit a szobádba -kérdezte Agatha.

Szerettem volna boldoggá tenni a nénikémet, de a régi házam és életem összedobozolása és a két és fél órás autóút után én már csak el akartam tűnni az új szobámban.

-Talán holnap?-kérdeztem, Agatha arcán megjelent egy halvány félmosoly.

-Te is elfáradtál, Kölyök?-a becenév hallatán az én arcomra is húzódott egy kis mosoly.

-Kicsit.-feleltem.

-Igyekszem minél hamarabb hazajuttatni magunkat.-kacsintott rám, majd abban a pillanatban rányomott a dudára-Va te faire foutre!-kiabálta az előttünk haladó sofőrnek, aki hirtelen bevágott elénk.-Szóval.-köszörülte meg a torkát-Ahogy mondtam, megpróbálok gyorsan hazajutni, de nem ígérek semmit. A belvárosban állandóan dugó van.-ekkor megszólalt a telefonja, Agatha aggódóan nézett a készülékre-A költöztető cég.-nézett rám mielőtt felvette. Pár percet beszéltek mielőtt Agatha elköszönt.