Az összeomlás szélén/Csábításból Jeles Fanfiction/

Új lány

A labirintus szerű utcákat járva rájöttem, hogy talán mégis engednem kellett volna Agatha-nak, hogy ő vigyen ma iskolába. A hétvégén rengeteg időt töltöttünk együtt: filmet néztünk és pizzát ettünk. Viszont megígérte, hogy az óráim után elvisz vásárolni, hogy kicsit feldobjuk a szobámat és vegyünk pár új ruhát nekem. Őszintén nem volt hozzá semmi kedvem, de tudtam, hogy csak nekem akar jót, így engedtem.

A telefonom térképével próbáltam meg tájékozódni Párizs beláthatatlan utcáin, kevés sikerrel. Párizs nem volt olyan, mint a kisváros, ahonnan jöttem, ahol csak pár bolt volt, meg egy kocsma. Ott a tájékozódás egyszerű volt, de itt úgy éreztem magam, mintha meg lennék őrülve. Szinte biztos voltam benne, hogy már háromszor elsétáltam ugyanazon az utcán, pedig egyikben sem jártam azelőtt. Minden más volt, de mégis egyforma. A hideg széltől kipirosodott az arcom és többször majdnem elcsúsztam a jeges utcákon. Végső elkeseredésemben betértem egy sarki ruhaüzletbe, hogy útmutatást kérjek.

A pult mögött egy magas, fekete hajú fiú állt, aki csak pár évvel tűnt idősebbnek nálam.

-Üdvözlöm a Fantaisie Boutique-ban! Itt mindent megtalál, amire csak szüksége lehet -köszöntött kedvesen.

-Nagyon sajnálom, hogy zavarom -kezdtem, mert láthatóan izgatott volt, hogy egy vásárló van a boltban-, de eltévedtem -a mosolya lehervadt az arcáról és szánakozó tekintettel nézett rám. Nem tudtam, hogy azért, mert eltévedtem vagy azért, mert esetleg nem fog tudni segíteni.

-Hova szeretne eljutni a hölgy, ezen a szép reggelen? Netán egy randevú? Fantasztikus ruháink vannak ilyen alkalomra -csillant fel a szeme újra, de megráztam a fejem.

-A Sweet Amoris Gimnáziumot keresem -feleltem. A szívem a torkomban dobogott, minél előbb ki akartam jutni innen. Nem csak azért, mert késésben voltam, hanem azért is, mert a túlzottan kedves eladók mindig rám hozták a frászt.

-Oh, a Gimnázium csak pár lépésre van innen. Ha kimész a boltból és elindulsz balra, a következő utca végén találod, lehetetlen eltéveszteni!-magyarázta.

-Nagyon szépen köszönöm a segítséget!-mondtam, ahogy az ajtó felé siettem, hogy minél előbb elérjek az iskolába.

-Legyen mesés napja!-köszönt el tőlem, ahogy kiléptem a hűvös utcára.

Az eladónak igaza volt, lehetetlen volt eltéveszteni a hatalmas fehér épületet, ami előtt egy nagyobb udvar helyezkedett el, amit fehér falak vettek körbe, mint kerítés. Az udvaron csak páran álltak csoportokba verődve, valószínüleg a barátaikra vártak. Még mindig a kapuban ácsorogtam, amikor egy fekete terepjáró megállt mögöttem és kiszállt belőle egy szőke hajú lány.

-Nem hiszem el, hogy majdnem elkéstünk miattad!-vinnyogta az autó felé fordulva. Ekkor szállt ki egy magas, szőke hajú, borostyán szemű srác.

-A lényeg, hogy ideértünk.-válaszolta-Köszönjük Julien!-mondta a sofőrnek, mielőtt becsukta a kocsi ajtaját, ami elhajtott.

A két szőkeség gyors léptekkel haladt az iskola felé, de a lány megállt két másik lány társaságában, míg a fiú bement az épületbe.

Kifújtam a levegőt. Ezek lesznek az emberek, akikkel egy iskolába fogok járni. Tudtam, hogy a Sweet Amoris egy jó iskola, de arra nem számítottam, hogy gazdag emberek elkényeztetett gyerekeit kell elviselnem az elkövetkezendő két évben. Egyre bizonytalanabbul álltam a bejáratnál és minden egyes porcikám arra ösztönzött, hogy menjek haza. Nem akartam itt lenni. Sem az iskolában, sem Párizsban. Otthon akartam lenni, a saját szobámban a szüleimmel. A torkomat a sírás fojtogatta, mert tudtam, hogy ez már nem lehetséges.