Az összeomlás szélén/Csábításból Jeles Fanfiction/

Vele

-Otthon, édes otthon -nyitott be a lakásba. Ahogy belépett, Démon egyből nekiugrott.-Ki a jó fiú? Te vagy az igen.-Gügyögött neki, mire észbe kapott, hogy én is ott állok.-Mármint, -megköszörülte a torkát-Démon, ül!-szólt rá. A kutya egy pillanatra összezavarodottan nézett Castiel-re, majd leült.-Okos.-Paskolta meg a fejét, majd elindult a konyhába.-Kérsz valamit inni?-kérdezte.

-Nem, köszönöm.-Feleltem zavartan, mert Démon úgy méregetett, mintha én lettem volna a vacsorája.

Figyelmemet inkább a lakásra szenteltem. A nappaliban egy három személyes, fekete, bőr kanapé kapott helyet, mellé két vörös babzsákfotelt tettek. Az üveg dohányzóasztal tele volt papírokkal és magazinokkal, alatta egy fekete-szürke mintás szőnyeg volt lerakva. A világosszürke falakról bakelitek, utca táblák és poszterek lógtak. Ha valaha el kellett volna képzelnem Castiel otthonát, biztos hasonlóan írtam volna le.

Közvetlenül az ajtó mellett állt egy könyvespolc, rajta a könyveken kívül pár fotó is volt. Egy pár az esküvőjük napján, Castiel szülei. Egy kicsivel arrébb egy kép a kicsi Castiel-ról, amikor még nem festette a haját. Sötét fürtjei össze-vissza álltak, valami játszótéren készülhetett a kép. A szemmagasságban lévő polcon egy kép volt a nagyjából tizenöt éves Castiel-ról egy kiskutyával, Démonnal. Megint arrébb Castiel első napja a Sweet Amoris-ban,még mindig fekete hajjal.

-Ugh, utálom azt a fotót.

Észre se vettem, hogy Castiel visszatért a nappaliba, kicsit meg is ugrottam hangja hallatán.

-Miért?-Kérdeztem. Semmi problémát nem láttam a képpel, de ha ő igen, akkor mégis miért tartja itt, ez az ő lakása.

Castiel szeméből semmit nem tudtam kiolvasni, ahogy velem együtt szugerálta a fotót. Végül csak megvonta a vállát és mondta, hogy induljunk.

Démon nyakörvére csatolta a pórázt, ami megnyugtatott, annak ellenére, hogy a kutya még mindig úgy nézett rám, mint aki fel akar falni.

-Mióta fested a hajad?-Érdeklődtem, amikor a parkban leültünk egy padra és Castiel szabadon eresztette Démont, hogy szaladgáljon.

-Nem számolgatom az ilyesmit.

Castiel visszatért a régi, rideg énjéhez. Olyan volt, mintha egy kőfal vette volna körül, amin bárhogy próbálkozom, nem tudok átjutni.

-Hazamehetek, ha szeretnéd, nem akarlak zavarni.-Mondtam és már kezdtem felállni, ekkor viszont egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Tábornok!-Kentin a német juhászát kergette, aki inkább Démonnal akart játszani, mint vele.-Tábornok! Lábhoz!

Kifejezetten komikus látványt nyújtott, ahogy a százhetven centi magas, kigyúrt srác egy játékos kutyát kerget. Amint Castiel ezt észrevette egy gonosz mosoly ült ki az arcára, majd odakiáltott neki.

-Mi van Chatillon? Ellopták a pórázt?-gúnyolódott.

Ken egyből megállt és összehúzott szemekkel meredt Castiel-ra.

-Nem lenne ilyen problémám, ha tudnád kontrollálni a korcsodat, Legrand!-Vágott vissza.

Castiel szeme szikrákat szórt, mormogott magának valamit, majd füttyentett egyet, Démon másodpercek alatt termett a fiú lába mellett. A probléma ezzel csak az volt, hogy Tábornok ezt meghívónak vette és teljes sebességgel a lábamnak szaladt.

-Hogy is mondtad?-döntötte oldalra a fejét Castiel, ahogy Ken közelebb sétált hozzánk.

-Sarah, te mit csinálsz itt?