Az összeomlás szélén/Csábításból Jeles Fanfiction/

Paraszt-tűz

Agatha nénikémmel töltött délután fárasztó volt. Minden üzletbe beráncigált és izgatottan mutatott nekem olyan dolgokat, amik egyáltalán nem érdekeltek. De a kedvéért hajlandó voltam tettetni. Így is rengeteg problémája volt, nem akartam egy lenni közülük.

Viszont, ahogy ott ültem a szobám sötétjében, már nem kellett tettetnem. Nem csináltam mást, csak bámultam a semmibe, egyik kezemmel anyám nyakláncát babráltam. Bárcsak lenne valami út, amivel visszahozhatnám. Agatha már rég lefeküdt, így teret adtam az egész napon át elfojtott érzéseimnek. Szívem szerint üvöltöttem volna. Bárkire. De csak csendben ültem az ágyamon, remegő kezekkel, mert a nap végén...nem tehettem semmit. Minden kiesett az irányításom alól. Úgy tengettem napjaimat, mint egy robot, aminek viselkedését csak a programja szabja meg, semmi más.

A szüleimre gondoltam és a szívem máris fájdalmasabban vert, mint addig. Ha nem ígéretem meg velük, hogy jöjjenek el, ha nem lépek fel a karácsonyi előadáson, akkor sosem lettek volna azon az úton.

"Bűnös" visszhangzott a fejemben a már oly jól ismert szó. "Bűnös" ismétlődött a fejemben egyre hangosabban, ahogy könnyek gyűltek a szemembe.

-Bűnös -suttogtam magam elé, miközben az első könnycsepp legurult az arcomon.

Gyűlöltem magam, bántani akartam magam, mert megérdemeltem. Én vagyok a hibás mindenért, ami az elmúlt hónapokban velem történt. Én vagyok a legrosszabb dolog, ami valaha történhet bárkivel. Nem érdemeltem meg Agatha gondoskodását, Rosalia kedvességét, Kentin türelmét...Mindenkit csak bántani fogok, akit azzal vert az ég, hogy közel került hozzám. A problémát a gyökerénél kell eltávolítani. És ott, akkor a korom sötét szobámban ülve késznek éreztem magam arra, hogy eltávolítsam mindenki problémáját. Engem.

A héten ezen gondolataim csak erősödtek. Már nem csak a szobám sötétjében gondolkoztam így, de minden egyes ébren töltött percben. Az órákra nem tudtam figyelni és Rosalia izgatottan mesélt történetei is csak elmentek a fülem mellett. Az egyetlen alkalom, amikor a gondolatok elcsendesültek azt Castiel-el töltöttem. Tanítás előtt és a nagy szünetben együtt dohányoztunk az iskola tetején. Volt valami megnyugtató a jelenlétében vagy a nikotinban, amit szolgáltatott. A hét végére már nem tudtam különbséget tenni.

Miután kiszálltam Agatha kocsijából gyors léptekkel céloztam meg az iskola épületét. Tudtam, hogy Castiel már várt rám a megszokott helyünkön...Nem akartam arra gondolni, hogy nem várja az érkezésemet és az nem a mi helyünk. Castiel valószínüleg évek óta jár fel oda egyedül, én pedig, mint egy parazita, hozzácsatoltam magam. Kellett az az érzés, hogy valaki vár, hogy valakinek vagyok annyira fontos, hogy rám várjon és nem azért, mert valamilyen papír vagy DNS kötelezi rá. Hanem úgy tényleg, isten igazából várjon rám.

-Sarah!-kiáltott utánam Rosalia, ahogy haladtam fel a lépcsőn. 

Idegesen kifújtam a levegőt, magam sem tudom, hogy miért. Nem voltam mérges Rosalia-ra, nem tett semmi rosszat. Talán a nikotin-hiány tesz ilyen elviselhetetlenné.

-Szia!-intettem neki, egy félmosollyal.

-Hova mész? Itt lesz óránk -mutatott az egyik földszinti teremre. 

Gyorsan ki kellett találnom valamit, mert azt mégsem mondhattam, hogy valójában merre tartok.

-Bepakolok a szekrényembe, pár perc és ott vagyok -mondtam és próbáltam a lehető leglazábbnak tűnni.

-Veled megyek, annyi mesélnivalóm van!-dörzsölte izgatottan a kezeit.

Francba.

-Ne-nem kell, tényleg, mindjárt ott leszek, csak ezt gyorsan el akarom intézni -hadartam. Borzalmasan hazudok.