Az összeomlás szélén/Csábításból Jeles Fanfiction/

Lazulás

A sötét utcákat járva szidtam magam azért, hogy nem fogadtam el Castiel felajánlását, hogy hazakísér. Minden elsétáló ember, minden halk motoszkálás csak veszélynek tűnt. Már fordultam volna be az egyik utcán, amikor valaki elkapta a karomat. Sikítani akartam, de a hang megakadt a torkomon, de egyből meg is nyugodtam, amikor Castiel-el néztem szembe. A vállai gyorsan emelkedtek és süllyedtek, idáig futott. Az egyik vállán a gitárja, a másikon a táskája lógott.

-Te idióta, megijesztettél!-korholtam.

-Ugyanezt mondhatnám neked. Egyedül sétálgatni ilyenkor, csak úgy otthagyni minket? Mi a fene ütött beléd?

Erre nem volt csípős válaszom, így csendben maradtam. Mi a fene ütött belém? Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy Castiel jelenléte egyszerre felzaklatott és megnyugtatott. Ez a srác az őrületbe fog kergetni.

-Armin lakására megyünk egy kis nyugodt együtt lógásra. Van kedved jönni?

Szívem szerint beburkolóztam volna otthon egy meleg takaróba és valami agyatlan sorozatot nézve kidőlni a kanapén. De kicsit több időt együtt tölteni a többiekkel jól hangzott, főleg, hogy a próbák nyomása nem volt a képletben.

-Menjünk -bólintottam, mire Castiel megfogta a kezem és maga után kezdett húzni, a másik irányba.

Egy ideig csak csendben sétáltuk, mielőtt Castiel megszólalt.

-Tudom, hogy nem vagy ehhez szokva, de szeretnék lefektetni néhány szabályt -kezdte- Egy: nem mész el szó nélkül. Tudom, hogy a próbák stresszesek, a többiek pedig igazi barmok tudnak lenni, de ha menni akarsz, akkor szólj. Oké?

Láthatóan megviselte a hirtelen eltűnésem és az azt követő vita, ami lezajlott közöttünk. Bólintottam.

-Kettő: az Isten szerelmére, senki nem fog kirúgni innen. Itt senki nincs ellened, senki nem akarja, hogy itt hagyd a bandát. Egy csapat vagyunk, együtt fogjuk végigcsinálni. Elhiszem, hogy rosszul esik, de higyj nekem, olyan basszusgitárost, mint te, szinte lehetetlen találni, szóval nem engedünk sehová. Velünk ragadtál. -Nevetett halkan, mire én is elmosolyodtam. Tényleg nem volt jó érzés, hogy visszahúztam a többieket egy fellépéstől, de jó volt hallani, hogy ennek ellenére meg akartak tartani.

-Három és ez a legfontosabb: soha többet ne hozd fel Debora-t. -Erre megtorpantam, így a szemembe nézve folytatta -Az egész régen történt, mindenki túllépett rajta. Ha a neve még egyszer elhagyja a szádat, akkor nem csak repülsz a bandából, de soha többet nem beszélek veled.

Ezen felhúztam magam, mert teljesen egyértelmű volt, hogy ő nincs túl rajta. A nagy szám már megint a legrosszabb énemet hozta elő.

-Akkor miért tartod magadnál a róla írt cikket, a suli újsából, amit elvileg nem olvasol?

Castiel-t láthatóan ledöbbentette, hogy tudok a táskájába rejtett papírról, elengedte a kezemet és beletúrt a hajába.

-Te kutakodtál a táskámban?-kérdezte ingerülten.

-Kiesett a táskádból, én csak visszaraktam. -Feleltem egyszerűen, mert nem akartam, hogy ez az egész valahogy az én hibám legyen.-Szóval?

-Semmi közöd hozzá!-kiabált rám.

Kikerekedett szemekkel meredtem rá, mert tudtam, hogy igaza volt. Semmi közöm nem volt a magánéletéhez és aljas dolog volt felhoznom.

-Sajnálom -suttogtam, mire Castiel vonásai ismét ellágyultak.

-Én is sajnálom. Nem kellett volna kiabálnom veled -nézett rám bűnbánóan.

Egy pár másodpercig csak néztük egymást, mire észbekapott és ismét elindultunk. Immár kézfogás nélkül.