SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔱𝔴𝔢𝔩𝔳𝔢

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

ÉBREDÉS

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú N I U S  28. ]

Még mindig jól él bennem az a mosoly, amivel a szeretkezésünk után ajándékozott meg. Egyszerűen csak az agyamba vésődött, amikor édesen elmosolyodva figyelt engem, miközben mellettem feküdt és az ujjaival a hasamat cirógatta.
– Megváltoztatsz. – suttogta. – És megőrjítesz.
– Ez már csak ilyen, nem? – kérdeztem felé fordulva.
– Micsoda ilyen? – kérdezett vissza.
– Ami köztünk van. – mondtam csendesen. Nem felelt erre, csak közelebb húzott magához és megcsókolt.
A fejemet a mellkasára döntöttem. Hallgattam a lassú szívverését. Figyeltem a falakon lévő posztereket a meztelen nőkről. Elfogott egy rossz érzés, de inkább csak csendesen feküdtem és nem beszéltem.
Elszívott egy cigarettát, a füst körbelengett minket. Nem szóltam érte, és úgy tettem, mintha elaludnék. Lassan ő is elaludt, de ő ténylegesen. Én képtelen voltam szabadulni az érzéstől.

És még mindig képtelen vagyok szabadulni tőle.
Mégis mi a fenét művelek?
Mibe kevertem megint magamat?
Szerető lettem, és amilyen veszélyes érzés volt ez az elején, most annyira savanyú is.
Egy rémes ember lett belőlem, mindezt azért, mert életemben először tényleg a szívemet követtem.
De akkor miért ennyire mocskosul rossz érzés? Miért van bűntudatom mindenért?
Talán azért, mert eldobtam magam mellől valakit, aki szeretni tudott volna. Lehet nem lettem volna sosem igazán boldog, de mégis jobb lett volna az, mint ez az átmeneti boldogság.
Hiszen ez az, nem? Átmeneti.
Egy ideig Billynek még jó leszek, aztán ha már nem lát bennem semmi különlegeset, vagy izgatót, lecserél. Mert ő ilyen. Én pedig bedőltem neki.
Pontosan abba a helyzetbe kerültem, amitől óvni próbáltam magamat.
Nekem háttal, az oldalán fekszik. Csendesen szuszog. Összeszorul a szívem, ahogy arra gondolok, hogy én akartam lenni az, aki majd megmenti őt. De néha az embereket nem lehet megmenteni önmaguktól. Egyszerűen csak olyanok, amilyenek.
Lassan és csöndben öltözködni kezdek. Billy óráján látom, hogy már hajnali egy van. Kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be neki egy kis friss levegő is.
Bármennyire is fáj, és görcsöl a gyomrom a gondolattól... mennem kell. És nem jöhetek vissza ide többet.
Nem mehetek vissza Billyhez többé.
Nyomok egy csókot a homlokára, aminek következtében csak a másik oldalára fordul. Nézem a vonásait, miközben alszik. Most olyan nyugodt és sima. Mintha egy teljesen másik ember lenne, amikor alszik. Nézem a vastag szemöldökeit, a hosszú, fekete szempilláit, ahogy súrolják a bőrét, miközben a szeme csukva van.
A finom, rózsaszín ajkait a bajusza alatt összezártan tartja. A göndör, homokszőke fürtjei össze-vissza állnak, és pár az arcába lóg. Az egyik kezével a párnája alá nyúl, a másikat pedig a matracon kinyújtja. Az üres hely felé, ahol eddig én feküdtem.
Ahol az élvezetünk maradványa is van.
Veszek egy mély levegőt, majd ellépek tőle. Csendesen kinyitom az ajtaját, és amilyen ügyesen tudom, hang nélkül csukom be. Mezítláb osonok az bejárati ajtó felé, kezemben a szandálommal. Nem akarom, hogy bárki is felébredjen miattam. Na meg nem lenne jó lebukni sem.
Már majdnem elérek az ajtóhoz, amikor hirtelen valaki kifordul a konyhaajtón és belém jön. Annyira megijedek, hogy egy pillanatra levegőt sem veszek. A vörös hajú lány kábán néz fel rám, de amikor felismer a félhomályban, elkerekednek a szemei.
Csak állunk egymással szemben és tudom, hogy ennyi volt.
Max Billy ajtaja felé néz, ami pontosan szemben van a bejárati ajtóval.
Nem buta lány, és már van olyan érett, hogy mindent azonnal megértsen.
– Mit műveltél? – kérdezi tőlem olyan hangon, amitől összeszorul a szívem. – Venus! – szól rám, mivel nem tudok megszólalni.
– Max... - mondom csendesen és abban a percben hullik darabjaira körülöttem minden. – Úgy sajnálom!
Elhátrál tőlem és lemondóan megrázza a fejét.
– Képes voltál ezt tenni? Elment az eszed?!
– Kérlek, Max... - lépek egyet felé, de csak felemeli a kezét, hogy megállítson.
– Steve-vel legalább külön vagytok?
Annyira váratlanul ér ez a kérdés (pedig egyáltalán nem kellene), hogy csak tátogni tudok.
Hitetlenkedve néz és meg sem tudok moccanni.
– Azt hittem, hogy barátok vagyunk! Miért dőltél be neki?
Ahogy ezt a fejemhez vágja, már én is megértem, hogy mennyire ostoba voltam. Lehet mindezzel felébredtem a káprázatomból és a való világan vagyok újra.
– Tudod mit? Nem is akarom tudni! – emeli fel mindkét kezét és úgy kerül ki, hogy véletlenül se érjen hozzám.
Nem tudom miért, de nem megyek utána. Egyedül csak az a gondolat cikázik a fejemben, hogy elfogja mondani Steve-nek. Nekem pedig meg kell ezt akadályoznom.
El kell mondanom Steve-nek az igazat, és tőlem kell hallania. Még ha ebbe örökre bele is roppan, velem együtt.