SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔫𝔦𝔫𝔢

[ A RÉSZT 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK AJÁNLOM! ]

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

EGYEK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5. J Ú N I U S 20. ]

Egész nap rá sem nézek, és egyáltalán nem érdekel, hogy mindenhova követ a szemével az uszodában. Teljes figyelmemet a gyerekeknek szentelem. Szeretek velük lenni. Így kevésbé agyalok és mellettük nem érzem csődtömegnek magamat. Pedig nagyon is az vagyok.
Egy aljas, hazug csődtömeg, aki senkit és semmit sem érdemel meg.
Bizonyos órákban jobban vagyok és nincs időm gondolkozni, viszont rengetegszer azon kapom magamat, hogy szorongok ismét és cikáznak a gondolatok a fejemben.
Steve annyira örült a randinak, én pedig elővettem minden színészi tehetségemet, és nem foglalkoztam a bennem sikoltozó lánnyal. A fejemben folyamatosan az a kép játszódott le, hogy Billy és Mia... Nem, én nem foglalkozom azzal, hogy ők mit csináltak!
Én soha többé nem foglalkozom Billy Hargrove-val.
Teljesen kifordít önmagamból és nincs rám jó hatással...
Nagy nehezen levetkőzőm magamról a pillantásait és kizárom. Amikor végzek a munkámmal, átöltözöm és hazamegyek. Otton lefürdök és hajat mosok. Nem szárítom meg, mivel nyáron szeretem így hagyni.
Kivételesen felveszem a bikinimet itthon. Kifekszem a hátsó kertben a napozóágyra és a fejemre teszem Dustin Walkmanének fejhallgatóját. Elindítom az eszközben lévő kazettát.
The Human League – Don't you want me című száma harsan fel, én pedig lehunyva a szemeimet csak élveztem a Nap meleg cirógatását a bőrömön. Kezdek barnulni, ennek pedig kifejezetten örülök. Ősztől egészen tavaszig általában olyan hófehér vagyok, hogy a halloweeni bulikra ki sem kell sminkelnem magamat, ha vámpírnak akarok öltözni.
Jól esik most egy kis nyugalom és az, hogy csak a zenét hallgatom, miközben nincs semmi és senki, aki most elronthatná a kedvemet.
Aztán eltűnik a Nap.
Felpillantok, mert azt hiszem, hogy biztos csak egy felhő, de az előttem álldogáló fiú teljesen mást sugall. És határozottan nem csak egy csendes gomolyfelhő.
Leveszem a fejemről a fejhallgatót, majd összefonom magam előtt a kezeimet, ahogy visszadőlök a napozóágyra. Nem szólalok meg, várom, hogy kibökje mit akar.
Látom, ahogy a szőke hajú fiú szája egy vonallá préselődik a bajsza alatt.
– Miért nem szólsz hozzám? – kérdezi, ezzel megtörve a csendet.
Fájdalmasan elmosolyodom.
– Szerinted? – mondom, de igazából én sem azért néztem levegőnek, mert ne érdekelne. Ami annyira szánalmas, mert nem szabadna erre gondolnom, mégis ezt teszem.
– Nem feküdtem le az unokahúgoddal. – szinte úgy válaszol, mintha csak egy semmiség lenne. És tulajdonképpen annak is kéne lennie. Megvonom a vállamat.
– Miért hinném el?
Felhorkant, majd idegesen megnyalja a száját és csípőre teszi a kezeit.
–  Te most szórakozol velem, ugye? – vonja fel a szemöldökeit és úgy néz rám, mintha egy komplett idióta lennék. Valójában annak is érzem magam, de nincs az az isten, hogy be is valljam neki ezt.
– Lefeküdtünk egyszer. – mondom neki.
– Kétszer. – helyesbít.
Megforgatom a szemeimet.
– Azt hittem, nem akarsz már mást tőlem. – hazudom. Pontosan tudom, hogy nem véletlenül koslat utánam állandóan.
Ő is érzi, én is érzem. Egyikünk sem mondja ki, de érezzük.
– Miért bonyolítod túl? – kérdez vissza.
– Talán mert barátom van? – kérdezek vissza, miközben felkelek.
– Akkor nem érdekelt, amikor széttetted nekem a lábaidat, Szivi! – vágja rá idegesen, én pedig felé fordulok, miközben megpofozom.
Ez most sokkal nagyobbat csattan, mint a múltkori. Ebben tényleg benne van a dühöm. Hallom, ahogy szaggatottan veszi a levegőt. Teljesen ledermedek. Ez már sok volt, még tőlem is. Miért ütöttem meg? Egyrészt igaza van, másrészt nekem nem kellene ilyen agresszívnak lennem.
– Sa... sajnálom. – mondom dadogva és a szám elé kapom a kezemet. Önkéntelenül is könnyek gyűlnek a szemeimbe, amikor érzem, hogy megtörök. – Úgy sajnálom! – lépek közelebb hozzá újra. Nem távolodik el, csak engem néz. A vonásai megkeményednek, és nem tudom leolvasni, hogy mit gondol.
Talán nem is akarom.
A kezemet, amivel bántottam, lassan visszaemelem az arcához. Nem rándul meg, még csak nem is hátrál. Végig a szemeimbe néz, miközben megérintem az arcát. A tenyerem azon a vöröslő ponton pihen, amit én okoztam.
Bántottam őt, pedig nem érdemelte meg.
Talán most ébredtem rá valamire, amit még magamnak sem akarok elhinni:
Nem ő volt a szörnyeteg abban a pillanatban, és talán egyikben sem, amikor ezt hittem.
Én vagyok a szörnyeteg. És nem ő alkotott meg, hanem én alkottam saját magamat.
– Soha többé nem foglak megütni. – nézek a szemeibe és erőtlen a hangom, de őszinte. Közelebb lép, a kezei a derekamra siklanak. – Nem akarlak bántani. – vallom be. – Bármennyire is kiakasztasz néha. – teszem hozzá egy halvány, fájdalmas mosoly kíséretében. A vonásai mintha megenyhülnének és róla is lehullana az álarc. Közelebb hajol hozzám.
– Én ragyogó, harcos csillagom. – morogja a bőrömre, én pedig tudom, hogy újból megadom magamat neki.
Mindig megadom magamat neki.