SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔭𝔯𝔬𝔩𝔬𝔤𝔲𝔢

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

RÉMKÉPEK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5. M Á J U S   05. ]

Már most melegek az éjszakák.
Nyitott ablak mellett alszunk, és kezd ránk köszönteni a nyár. Mindannyian kitörő örömmel várjuk a szabadság, és a pihenés időszakát.
Az időszakot, amikor nem kell mással foglalkozni, csak saját magunkkal.
Érzem, hogy a kezeivel átkarolja a derekamat, és halkan szuszogva alszik mellettem, teljesen nyugodtsággal, mint majdnem minden egyes nap.
Kintről néha egy-egy éjjeli sofőr hangját lehet hallani, akik éppen útnak indulnak.
Összességében minden rendben van.
Vagyis... csak ezt akarom elhitetni magammal.
A túlságos meleg mindig előcsalja a tudatalattim legrosszabb oldalát. Akkor nem én irányítom az elmémet, hanem sokkal inkább az irányít engem. Megesik, amikor annyira valóságosnak hiszek egy bizonyos álmot, hogy már nem tudom eldönteni, melyik esemény valós és valótlan.

"Jól emlékszem még arra a napra."
Piknikeztünk Steve-vel.
Kint ültünk Hawkins egyik elhagyatott kis mezején a tavaszi szünetben. A testem alatti paplan vörös színű volt, és kockákkal mintázták a kellemesen puha anyagát.
Steve mosolyogva feküdt le mellém, miközben pisztáciás zacskót rázogatott a kezében. Én csak a fejemet ingattam, és egyik kezemmel feltoltam a fejemre a napszemüvegemet, hogy jobban láthassam a fiút.
– Hogy vagy képes még mindig enni? - kérdeztem nevetve, miközben ő csak fintorogva két pofára tömte magába a zöld kis szemeket.
Beadva derekamat, végül csak kinyitottam a számat, jelezve, hogy én is kérek. Mosolyogva hámozott meg nekem egyet, majd a számba tette. Sós íze volt, amely gyorsan szétáradt a számban.
– Tudod miért imádom annyira a pisztáciát? - búgta fülembe, amikor közelebb hajolt hozzám féloldalas fekvésében.
– Mert őrülten finom? - kérdeztem vissza kuncogva.
– Mert rád emlékeztet. Sosem tudok betelni vele...
Esélyem sem volt reagálni, mivel ajkait óvatosan az enyémre tapasztotta. A nyelve sós volt a szemektől, és ez csak még jobban fokozta az érzést, hogy mennyire is imádtam a csókját. Gyengéd volt, és hihetetlenül szerettem a csíntalan kis szavakat, melyeket a fülembe súgott eközben.
Ujjaimmal a mogyoróbarna, kusza tincseibe túrtam, miközben ő az egyik kezét a tarkóm alá süllyesztette és fölém magasodott.
Viszont ekkor valami megváltozott.
Mit sem sejtve nyitottam ki a szemeimet, arra számítva, hogy a barátom barna szemei néznek vissza rám, ám a jégkék fagyos tekintet egy másik emberhez tartozott.
Egy pillanatra teljesen megfagytam. Levegőt is elfelejtettem venni. A szemeim elkerekedtek. A hasam azonnali liftezésbe kezdett.
Elfogott a rémület.
– Csak nem hiányoztam? - kérdezte a megszokott érces hangján morogva.
Ujjaim azonnal kicsúsztak a göndör, szőke fürtökből, és el akartam tolni őt magamtól.
Kezeivel azonnal lefogta a kezeimet, melyeket a fejem fölé vezetett. Nem erősen, csak pont annyira, hogy elzárja előlem a menekülési útvonalat. A fülemhez hajolt. Ajkai szinte súrolták a bőrömet, melyről meleg lehelete visszacsapódott. - Ezek szerint jobban, mint hittem . - duruzsolta a fülembe.
A testem megadta magát. Nem tudtam megmozdulni. Mintha több ezer tonnával nyomtak volna le... megdermedtem. Hatalmas testével szinte ő is rám nehezedett. Szemeimben harag tüze gyúlt.
Üvölteni tudtam volna, de nem tettem. Elnyílt ajkakkal néztem a szörnyeteget, aki ezennel megkapta azt, amire akkora áhítattal vágyott: a prédáját. – A történelem mindig megismétli önmagát. Ezt sose feledd el, Venus! - ez volt az utolsó mondata hozzám. Ezek után már csak puha ajkaival kezdte el szaggatni a bőrömet, amelyet lángok borítottak, és a szín tiszta szégyen.
A szégyen, mivel valahol legbelül, mintha élveztem is volna a közelségét. Mintha teljesen megbabonázott volna a jelenlétével.
Amennyire taszítani akartam magamtól, folyton visszatalált hozzám. Teljesen összezavart.
Tudtam, hogy ő egyetlen dolgot akart.
Azt, amit tőlem nem kaphatott meg, mégsem adta fel a harcot. De azt hiszem, én kezdtem lemondani a győzelemről, amely hónapokkal ezelőtt megadatott számomra.

Sikítva ébredek fel.
Egy kéz azonnal a karomra tekeredik, mire összerezzenek, ám amint meghallom Steve nyugtató hangját, a szívem kissé lassabb ütemben ver.
– Megint egy rossz álom? - suttogja.
A torkom kiszáradt, ezért csak bólintani tudok. A hálóingemet szinte teljesen átizzadtam, és a hajam is csapzottan tapad a cseppektől gyöngyöző bőrömre. - Gyere, bújj ide! - húz olyan közel magához, amennyire csak tud.
Fejemet a mellkasának nyomva hallgatom a lassú szívverését, melynek ütemét nem is olyan későn már az enyém is felveszi.
A sötétbe bámulok, és arra várok, hogy vajon mikor bukkan fel legközelebb a jégkék szempár, és mikor ránt le a sötétségbe maga után, mint ahogyan azt 1984-ben is próbára tette.

Akkor nem sikerült, de mi van ha a jövőben ez már másképp lesz?
Akkor mit fogok tenni, Billy?
Vajon akkor végre bevallom magamnak, hogy ez az egész, mégsem csak rólad szól?