SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔰𝔢𝔳𝔢𝔫

[ A RÉSZT 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK AJÁNLOM! ]

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

VISZONY

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5. J Ú N I U S 17. ]

A nyílvesszőt beillesztem a húrba, miközben felhúzom azt és veszek egy mély levegőt. Tisztán érzem, ahogy a bőrömbe vág az íj feszes húrja, de én csak a célra összpontosítok. Látom magam előtt a táblát, amelyben már jó pár nyíl áll. Viszont én most a közepére célzok.
Oda, ahol a legjobban fáj.
Meghallok egy reccsenést a közelben, és emiatt elvétem a célt. Lemondóan felsóhajtok.
Képtelen vagyok koncentrálni, ugyanis szüntelenül mardos a bűntudat. Nem amiatt, hogy Billynek adtam az egyetlen dolgot, amiben döntésem volt, hanem... Hogy úgy tettem mindezt, hogy egy másik ember rám várt.
Szörnyű és gusztustalan ember vagyok, aki ezek után nem érdemel bocsánatot, és ezzel én is tisztában vagyok. Mégsem tudom, hogyan mondjam el ezt neki.
Steve gyűlölni fog. Sőt! Még enyhe kifejezést is használtam. Nem pusztán gyűlölni fog, hanem talán örökre elkönyveli magának, hogy egyedül marad.
Annyira ostoba vagyok!
Felüvöltök és nem érdekel semmi. Ki kell adnom magamból. A házunk mögötti erdőségben amúgy is csak az állatok hallhatnak, mivel senki sincs itthon.
Mindenki éli a normális életét, miközben én tökreteszem másokét.
– Kár, hogy erre nincsenek oroszlánok. Most biztosan versenyezhetnél velük! – jegyzi meg egy hang a semmiből és hirtelen összerezzenek. Azt hiszem megint hallucinálok, de túlságosan valósághű. Végigmér, amitől kiráz a hideg.
Egy egyszerű fekete cicanadrág és egy ujjatlan kék póló van rajtam. A pillantása a jobb kezemre téved, amiben az íjamat fogom. Az alkaromat szuggerálja. Akkor veszem észre, hogy tiszta zúzódás, és kicsit fel is dagadt.
Így jár az, aki elfelejti felhúzni az alkarvédőt.
– Mit akarsz itt? – kérdezem tőle, miközben leveszem róla a tekintetemet.
Nem akarom, hogy itt legyen. Ő is csak arra emlékeztet, hogy mennyire gyenge és sunyi vagyok. Undorom magamtól és tőle is. Legszívesebben felmásznék egy fára és ott tölteném a hátralévő életemet, mint valami remete mókus, akit száműzött a családja, mert titkon felfalta az összes télre elraktározott élelmüket, mivel csak egy mohó felesleg mások életében.
A szemem sarkából látom, hogy oldalra dönti a fejét és a kezeit a farmernadrágja zsebébe csúsztatja.
– Nem jöttél dolgozni. – feleli.
– Mert szabadnapos vagyok. – mondom kedvtelenül, miközben leteszem az íjat és a táblához lépek.
– Az tegnap volt.
Megáll a kezem a mozdulatban, ahogy az egyik nyílvesszőt ki akarom húzni a szalmabálából, amire feltettem egy céltáblát.
Magam sem tudom, hogy azért lep meg a válasza, mert ennyire elvesztettem az időérzékemet, vagy mert ezek szerint pontosan ismeri a beosztásomat.
Felé fordítom a tekintetemet. Az arcán enyhe aggodalmat látok, ahogy engem szuggerál.
– Tudom, hogy nem vagy igazi. – felelem végül, mire elfordítom a fejemet, de csak felhorkant.
– Te szedsz valamit, Venus? – kérdezi, és nem törődőm vele. – Nagyon is igazi vagyok. – folytatja.
– Akkor nem játszanád az aggódó pasi szerepét, és nem jöttél volna ide a házamhoz! – mondom vállat vonva és összeszedem a többi nyílvesszőt is. – Kezdek megbolondulni az igaz, de legalább te megkímélhetnél.
Látom az arcán, hogy teljes értetlenség ül ki rajta. Oké, ennyire még én sem tudom jól vizualizálni a vonásait. Szóval tényleg itt van... A büdös francba! Én meg úgy viselkedem, mint valami komplett őrült.
Mert talán az is vagy! – szólal meg a fejemben egy hangocska.
– Csak... - sóhajtok fel hátra tűrve a kósza babatincseket a homlokomról. – Menj el!
A tegeztáskámhoz lépek, majd visszasüllyesztem a nyilakat. Remélem, hogy sarkon fordul és elmegy azzal a tudattal, hogy Venus Henderson egy bolond liba, de ekkor megérzem, ahogy a kezével megfogja a tegeztáskát tartó kezemet. Muszáj felnéznem rá. Őszinte értetlenség ül az arcán elmélyedő ráncokban.
– Mi a fene van veled? – kérdezi, és kiráz a hideg a mély, érces hangja jóvoltából, ami sokkal inkább barátságosan, mint gúnyosan vagy bántón cseng.
– Ne tégy úgy, mintha tényleg érdekelne! – felelem csendesen és leszegem a fejemet, miközben pakolászom, hogy ezzel is elfedjem a rám törő idegességet.
– Ha a tegnapi...
– Igen a tegnapi! – csattok fel és kirántom a kezemet az érintéséből. – Mégis mi a fenének hívtál oda? Miért kellett ezt tenned velem?!
Meghőköl és hirtelen ő sem hiszi el, amit hall. Először elmosolyodik, aztán idegesen megmasszírozza az állát és a földet pásztázza.
– Pontosan ugyanazt akartad te is! – érzem, hogy bár elfojtja, de már idegesség ül a hangjában. Figyelmeztető jelek arra, hogy nem kéne tovább ingerelnem, viszont én mégis megteszem.
– Rászedtél baszd meg! – köpöm neki a csúnya szavakat és mindent eldobok a kezemből. Elönt az adrenalin, ahogy arra gondolok, mennyire gyűlölni fog engem mindenki, ha ez az egész kiderül. – Alja és mocskos féreg vagy, Hargrove! – mutatok rá és megbököm a mellkasát az ujjammal. Még mindig a földet pásztázza és nem néz rám. – És gyáva is! – teszem hozzá, majd hisztérikusan felnevetek. – Még rám sem mersz nézni!
Abban a pillanatban eszmélek fel, ahogy elkapja a nyakamat és a mögöttem lévő fához szorít. Nem erősen, csak figyelmeztetően. A szemeiben legnagyobb meglepettségemre nem düh, hanem sokkal inkább mérhetetlen fájdalom csillan.
– Rohadtul nem tudsz te semmit! Minek jöttél oda, ha nem tudtad mit akarok? Mit hittél, mi mást mondhatnék majd a pasidnak, ha nem jössz el? Hogy „Hé! Venus elhagyta véletlenül a nyakláncát, pöcsfej. Add vissza neki!" – mondja, én pedig megdermedek.
Tényleg mit is hittem?
Hiszen semmi olyat nem tudott volna mondani, ami félreértelmezhető lett volna, ugyanis Steve tudja, hogy Billy is ott dolgozik, ahol én. Mégis megbízott bennem, én pedig elárultam.
– Fogd be! – szűröm ki a fogaim közül. – És kurvára engedj el!
Megteszi. Abban a pillanatban elenged, én pedig azonnal felpofozom. A tenyerem ég a fájdalomtól, de én csak állom Billy fagyos tekintetét, miután visszanéz rám. Az arca vöröslik az ütéstől, amit adtam neki. - Gyűlöllek! – mondom ingerülten, majd azzal a lendülettel valamiért megragadom a pólója nyakánál fogva és lehúzom magamhoz egy csókra. Nem ellenkezik, hanem azonnal megragadja a fenekemet és felemel. Felnyögök, ahogy ismét a fának nyom, de már teljesen máshogyan. A lábaimat a dereka köré kulcsolom.
– Mondd ki újra! – utasítja, ahogy a nyakamba csókol. Először nem értem, aztán rájövök... Őt ez indítja be. Bármennyire is beteges.
– Gyűlöllek! – mondom újra és visszatér az ajkaimra.
Annyira... beteges az egész, ami köztünk alakult. Vad, szenvedélyes, de kétségkívül nem normális. Bár már én sem vagyok az, és ebbe valahol belenyugszom.
Mindeddig abban a tudatban éltem, hogy számomra a tökéletes kapcsolat adatott meg. De a lelkem tudta, hogy nekem nem ez az út lett megírva. Úgy vonzottam mindig is a bajt és a fájdalmat, hogy a kettő most keresztezte egymást.
Méghozzá Billy Hargrove személyében.
A kezét a nyakamra csúsztatja, én pedig felsóhajtok. El sem hiszem, hogy ezzel beindít, viszont így van. Újra megpofozom, de látom a szemeiben a vad tüzet és csak elégedetten elmosolyodik.
– Ha még egyszer megütsz, itt helyben duglak meg!
Még nekem is el kell gondolkoznom, hogy tényleg ezt akarom-e. Végül egy ravasz mosolyra húzom az ajkaimat. A bal kezemet a nyakamon pihenő kezére simítom, a másikkal pedig megpofozom.
– Gyűlöllek, Billy Hargrove! – mondom a szavakat szégyentelenül és hagyom, hogy leteperjen a földre.
Lehúzza rólam a nadrágot. A lehelete cirógatja a csupasz combjaimat. Felpillant rám, mintha beleegyezésbe várna, de már rég megadtam neki. Feljebb nyomom a csípőmet, szavak nélkül jelezve azért, hogy csinálja. Az az átkozott bajusza végigdörzsöli a bőrömet, ahogy lassan nyalogatni, és szívni kezdi a belső combomat. Felsóhajtok és beletépek a szőke fürtökbe. Nem aggódom, mivel tudom, hogy innen jó messzire van a következő ház és a kutya sem jár erre.
– Mikor vallottad be magadnak, hogy vágysz rám, Venus? – morogja a lábaim között és érzem, hogy elönt a forróság. A bugyim kétségtelenül átázik. – Hányszor gondoltál rám éjszakánként, amikor magadhoz nyúltál? – folytatja tovább.
– Én nem is... - akarom tagadni, de ekkor megérzem az ujjait, ahogy lehúzzák rólam a zavaró ruhadarabod, majd nem sokkal ezután a nyelvét, és akár egy vulkán, nem tudok megállt parancsolni annak, hogy ne élvezzem minden egyes tettét. – Sokszor. – vallom be végül azt, amit magamnak is tagadni próbáltam.
Voltak éjszakák, amikor egymagam voltam és bármennyire is taszítani akartam magamtól a gondolatot... Ott volt. Én pedig túl gyenge voltam ahhoz, hogy megakadályozzam.
– Hány ujjaddal tetted? – folytatja tovább, elszakadva tőlem. Prüszkőlök, mert már most hiányzik a nyelve és az ajkai érintése.
– Csak az egyikkel. – felelem, de nem tér vissza a nőiességemhez, mire felnyüszítve mondom ki az igazat: – Kettővel.
– És közben mi járt a fejedben? – faggat, de megpróbálom lenyomni a fejét. Mindezt sikertelenül, mert ez a fiú olyan, akár egy rohadt szikla.
– Az, hogy hátulról... – nyögök fel, hiszen egyből megérzem, hogy folytatja, mielőtt még befejezhetném a mondandómat. A kezeivel erősen markol a combjaimba. Látom, ahogy az ujjai a bőrömbe vájnak, viszont én elveszek, amikor elér a gyönyör.
– Ügyes kislány. – duruzsolja a bőrömre, én pedig tudom, hogy soha nem fogok megbocsátani magamnak azért, hogy elfogadtam a fel nem tett ajánlatát.
– Te hányszor gondoltál rám? – kérdezem miközben a szájával a hasamat csókolgatja. Érdekel. Basszus, tudnom kell a választ!
Felnéz rám és látom a kék szemekben a csintalanságot. Az arcára ülő mosoly mindent elmond.
– Nem elégszer. – feleli, és egyre feljebb halad az ajkaival, ahogy felgyűri a pólómat. – Tudod mennyire rossz érzés a szádra gondolni, miközben elképzelem, hogy megérintesz vele, de közben mégsem vagy ott? – kérdezi, de fel sem fogom a szavait, ugyanis olyan lassan kezdi el nyalogatni a melleimet, hogy alig kapok levegőt. Aztán megszakítja az érintést. – Hasonló. – feleli a saját kérdésére, én pedig megragadom a tarkójánál fogva és megcsókolom.

Billy titka lettem, úgy ahogyan ő az enyém. Képtelenek voltunk bevallani, mennyire is szükségünk van a másikra.
Akkor úgy hittem, hogy ő az egyetlen, aki megért engem. Attól független, hogy folyamatosan marakodtunk.
Én láttam őt, és ő is engem.
A titkos viszonyunk aznap vette kezdetét, hogy elengedtünk minden ránk nehezedő súlyt, és éltünk egy kicsit. Szégyenletesen és ostobán, miközben a kezei között teljesen átformált... Viszont mindez akkor aligha számított bármelyikünknek is.