SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔱𝔥𝔦𝔯𝔱𝔢𝔢𝔫

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

IGAZSÁG

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú N I U S  29. ]

Idegesen tördelve az ujjaimat haladok a pláza bejárata felé. Nem igazán tudom, mit is fogok majd mondani. Valószínűleg az igazat.
A plázában elég sokan vannak, mint szinte mindennap, mégis elkapok véletlen egy beszélgetésfoszlányt az egyik növény mögül, amit dísznek raktak ki.
– Ostobáh ámerikáiák. Há így háládunk, semmit sem fogunk mágtudni! – egyből felismerem a lány hangját.
– Nyugálom, Anya. A küldetés a legfontosább. – válaszol neki egy mélyebb hang, amiben Iwan személye jelenik meg. – Csák érd el, hogy a fiú kettesben márádjon veled. Az ő kezük pontosán benne ván ebben áz egészben.
Gyorsan elhaladok, mielőtt észrevennék, hogy kihallgattam őket.
Átgondolom, hogy ez most sokkal fontosabb, ezért már sebesebb léptekkel megyek a fagylaltozó felé.
Azonnal beszélnem kell erről Steve-nek, mert nem jelenthet semmi jót, amit hallottam.
Tudtam, hogy valami nem stimmel velük kapcsolatban!
Az oroszok itt vannak?
Ez mégis mit jelentsen?
És milyen küldetésről beszéltek?
Ahogy besietek, egyből megpillantom Steve-et a pult mögött. Nem örül nekem, és csak akkor esik le, hogy miért nem: Mert nem kerestem már napok óta.
– Mit adhatok? – kérdezi semleges hangon, nekem pedig összeszorul a szívem.
– Steve, beszélnünk kell! – nézek rá kérlelőn.
– Van csokis, vaníliás és epres fagyink is. – folytatja, direkt azért, hogy ne is vegyen tudomást rólam.
Beletúrok a hajamba és egy gyors ötlettől vezérelve megkerülöm a pultot, majd megragadom a karjánál fogva.
– Hé! – szól rám, de én csak húzni kezdem a raktárjuk felé. Ez most tényleg nem várhat. Robin éppen odabent van szüneten és meglepetten figyel, ahogy berontok Steve-vel együtt. A tekintetük találkozik, és nagyon nem tetszik, amit látok.
Robin megforgatja a szemeit, ezután pedig szó nélkül magunkra hagy.
– Baj van! – fordulok Steve felé. A kezeit összefonja maga előtt, sóhajt egyet és unott az arca. Egyáltalán nem érdekli, amit mondani akarok. Ezért nem is tudom hibáztatni, de elmondom neki, hogy mi történt, hogy mit hallottam, és hogy a két orosz cserediák (akik biztos, hogy nem cserediákok, hanem meglehet, hogy sokkal inkább kémek) mit tervezhetnek.
Talán kicsit túl élénk a fantáziám, viszont a mi városunkban, sosem lehet tudni, hogy ki ellenség, és ki barát.
Steve nem szólal meg egész végig, de amikor végzek rápillant a karórájára.
– Ha ennyi volt... – mondja és megakar fordulni, viszont én visszahúzom.
– Hinned kell nekem! – erőlködöm, és valószínűleg ez az a pont, ahol elege lesz.
– Elég volt, Venus! – szól rám kicsit hevesebben. – Nem érdekel, hogy kiket láttál, vagy hallottál! Elegem van abból, hogy napokig levegőnek nézel, aztán hirtelen itt teremsz! Aztán arról nem is beszélve, hogy hogyan viselkedsz. – beletúr a barna fürtjeibe. – Már nem is ismerek rád!
Ez az a megállapítás, amit önmagamnak sem akartam egészen eddig bevallani, de az ő szájából hallva mindezt, nagyon is valóságossá válik.
– Mi a franc van veled, de tényleg? – a barna szemekben már csak szomorúságot látok. Gombóc keletkezik a torkomban. Fogalmam sincs, mit is mondhatnék.
Az igazat, Venus.
– Robin is azt mondta, hogy úgy viselkedsz, mint akinek bűntudata van.
Hirtelen elönt a méreg, amikor kimondja ezt a mondatot.
– Ó, szóval Robin már ilyen jó emberismerő? – kérdezek vissza ingerülten. – Mondd csak, akkor miért nem ő a barátnőd, ha ennyire jól kijöttök?
Észre sem veszem, hogy felemelem a hangomat, amíg nem látom, hogy elhűl az arca.
– Te most komolyan féltékeny vagy? – kérdezi.
– Nem vagyok! – ellenkezem, de nagyon is úgy hangzik, mintha az lennék. Már én sem tudom, hogy éppen mit érzek, csak ömlenek belőlem a szavak. – Hogy lehetnék féltékeny valaki olyanra, aki látszólag jobban szeret téged, mint én?
Azonnal a szám elé kapom a kezemet, ugyanis ezzel kimondtam azt, amit már nagyon régóta éreztem. Steve arca elnyúlik, olyan, mintha most húztam volna be neki egyet.
Lehet annak jobban örült volna, mint ennek.
– Tehát ez az igazság. – mondja fájdalmasan lemondó hangon. – Nem szeretsz engem.
– Steve, nem úgy értettem...
– De Venus, azt hiszem most végre őszintén beszélsz! – emeli fel a hangját, nekem pedig összerándul a gyomrom. – Robin ezt is megmondta.
– Nyilván! – fakadok ki újra.
– Még mindig Billyt szereted, igaz? – annyira váratlanul ér a kérdés, hogy az összes dühöm elpárolog és ledermedek.
Tényleg mindenkinek ennyire nyilvánvaló volt ez az egész, csak nekem nem?
– Én... - hápogom. – Most ne tereld a témát!
– Mióta tudod, hogy nem szeretsz? – kérdezi, de már inkább mérhetetlen fájdalom ül a hangjában, mint harag.
Nem hazudhatok többé neki, ahogy magamnak sem.
– Egy ideje.
Látom a csalódottságot a szemében. Pontosan azt, amit elképzeltem, amikor lejátszottam a szakítást a fejemben. Többször is, és mindig ugyanaz lett a vége.
– Tudod, nem akartam hinni Robinnak, pedig ő megmondta.
Megforgatom a szemeimet, mivel megint ennél a lánynál kötöttünk ki.
– Sokat lógott az unkahúgoddal, aki elmondta, hogy furcsán viselkedsz és sokszor eltűnsz otthonról váratlanul. Nem akartam elhinni, de most már értem.
– Hazudik! – vágom rá, de én is észreveszem, mennyire erőtlenül cseng a hangom.
Mégis mi lett belőlem? Mivé váltam?
– Vele voltál? – kérdezi kerek perec egyenesen a szemeimbe nézve, hogy képtelen legyek a menekülésre. Mivel nem felelek, újra megszólal. – Válaszolj már az Istenért!
– Igen! – vágom rá és érzem, hogy a szemeimben könnyek gyűlnek. – Lefeküdtem vele, és egyáltalán nem bánom! És emiatt a bűntudat minden egyes rohadt nap mardos, de nem azért, mert megtettem, hanem mert nem bánom, ugyanis szeretem! – mondom hisztérikusan és megdermedek a saját szavaimtól, ahogy felfogom a valódi jelentésüket.
Nem merek Steve-re nézni, aki hosszú ideig meg sem szólal.
– Össze fogja törni a szívedet. – mondja végül csendesen. – Annyi ember közül... sikerült kifognod pont egy olyat, aki egy kicsit sem becsül meg, és nem is fog. – a hangja semlegessé válik.
Meghasad a szívem, amikor felnézek, de már csak a hátát látom, mert elindul az ajtó felé.
– Steve, kérlek... - annyira szánalmasan cseng a hangom. Megáll egy pillanatra és visszanéz rám a válla felett.
– Rám többé ne számíts! – feleli szinte elszorult torokkal, majd magamra hagy.

Összeomlik körülöttem minden, és egyre szaporábban veszem a levegőt. Keservesen sírni kezdek. Már úgy érzem, hogy elfogok ájulni.

Kiderült az igazság, amely romba döntötte a világomat, ami egykor menedékként szolgált. Ám most már sokkal inkább csak egy börtönnek érzem. Hiszen én képes voltam mindezt eldobni egyetlen ember miatt...