SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔰𝔦𝔵𝔱𝔢𝔢𝔫

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

BELETÖRŐDÉS

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5. J Ú L I U S 04. ]
07:50

Határozottan úgy érzem, hogy ez az élet bosszúja, amiért hazudtam és megcsaltam Steve-et.
Fájdalmas az igazság, de végtére is, Steve megmondta: Össze fogja törni a szívemet.
Csak kivételesen nem a saját akaratából teszi mindezt Billy. Elkapta őt az a valami, ami tavaly megszállta Willt is.
Viszont mindez egyet jelent: A másik világ visszatért.
Mindenki hatalmas veszélyben van, én pedig nem tudok senkinek sem szólni, ugyanis bezártak egy ketrecbe.
Annyit sírtam már, hogy a könnyeim elapadtak. Nem tudom milyen nap van. A napszakot is nehezen tudom megállapítani az ablakon beszűrődő gyér fénytől. Valószínűleg hajnal körül lehet.
A szemeim túlságosan hozzászoktak a sötéthez.
A fejemet a falnak vetem, miközben csak ülök a pléden és bámulok magam elé. Hányingerem van, és pisilnom kell, de valamiért az önérzetem nem engedi, hogy abba a vödörbe végezzem el a dolgomat, amit a fogvatartóm gondosan odakészített nekem.
Már nem is tudom mióta nem jött le hozzám. Talán a házban sincs.
Próbáltam rájönni, kinek a házában vagyunk. Ha a sajátjukban, akkor már meghallott volna valaki. De nem, valószínűleg valaki máséba hozott.
Kavarognak a gondolataim és próbálok rájönni minden miértre, de kevésnek és erőtlennek érzem magamat ehhez. Hamarosan lehet én is agymosott zombivá válok, és pápá szép világ!
Az ujjaimmal megmasszírozom az arcomat. Már nem véresek a kezeim, ugyanis pár órával (legalábbis én így érzékeltem, de lehet nem volt az pár óra sem) az incidens után, Billy visszajött egy másik vödörrel, amiben víz volt. Megmosakodtam, már amennyire tudtam. De ő folyamatosan rajtam tartotta a szemeit.
Mivel nem bírom tovább az émelygést, ezért a hányingerem ellenére is, megeszem az almát, amit hozott. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem mérgezett. Viszont amikor szinte azonnal visszajön, már kételkedek ebben. Azután, ahogy kiadom a gyomrom csekély tartalmát, eszembe jut valami más is...
Mióta is nem jött már meg a menstruációm?
A felismerés úgy csap belém, mint egy villám. Hirtelen a hajamba túrok a kezeimmel és próbálom elfojtani a heves zihálásomat. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, és elfogok ájulni. De amikor megiszom azt a pohár vizet, a szívverésem megnyugszik annyira, hogy mélyeket tudjak lélegezni.
A hasamra csúsztatom a bal kezemet, amikor a ketrecnek döntöm a hátamat.
Annyira elcsesztem mindent... Annyira nagyon szégyellem magamat amiatt, hogy ennyire felelőtlen és szégyenletes lettem. Mert mindezt magamnak köszönhettem, és annak a buta szívemnek, ami most már lassan beletörődik a sorsba, amit magának okozott.

Nem tudom mikor aludhattam el, de amikor feleszmélek, ég a lámpa.
– Könyörgöm, engedj ki! – sírok fel és a szemeim elé teszem a kezemet, hogy takarjam a fényt, de ekkor valaki megérinti a vállamat. Az érintése finom, a keze pedig kicsi. Egyből felkapom a fejemet és mintha csak egy angyalt látnék, megpillantom a vörös fürtöket.
– Életben vagy! – sóhajt fel megkönnyebbülten és magához ölel. Azt hiszem, ekkor jut el teljesen a tudatomig a dolog, hogy nem képzelődöm és nem álmodok.
Felülök, majd magamhoz ölelem Max-et, és keservesen, de már boldogan felsírok.
– Köszönöm! – mondom könnyektől küszködve. Felpillantok és meglátom El-t, aki félszegen, de mosolyog. Nincs jó állapotban, valami történhetett vele is.
– Mennünk kell! – néz komolyan a szemeimbe Max, amikor elenged.
– Megláncolt. – emelem fel a bokámhoz kötött láncot. – Bajban van a város, visszatértek... - nem tudom befejezni, ugyanis Max leint.
– Tudjuk! Billy is ugyanúgy bajban van, de mennünk kell! Nincs sok időnk, amíg visszaér és észreveszi, hogy eltűntél.
Eláll az útból, majd keresni kezd valamit.
– A többiek kint vannak a kocsiban. – tájékoztat El, és a lábamat figyeli.
– A többiek? – kérdezek vissza értetlenül és ekkor hallom, hogy Steve jelenik meg az ajtóban.
– Venus! – kiált le, ezután pedig azonnal lerohan. – Mi a büdös francot képzeltél?! – kérdezi, de csak magához ölel. Annyira meglepődöm, hogy időm sincs reagálni, ugyanis Max arrébb hessegeti. Egy drótvágó van a kezében. – Add azt ide! – veszi el tőle Steve, majd leszedi rólam a béklyómat.
Max felsegít, de sántítok a lábamba nyilalló fájdalom miatt, amit a lánc eredményezett. Steve kérdés nélkül kap fel, és rohanni kezdünk ki a házból.
– Ez egyébként kinek a háza? – kérdezem, mert még ha annyira lehetetlen kérdés is, érdekel.
– Heatheré, az uszodából. – feleli Max. – Őt is elrabolta Billy.
– Azt mondta nekem, hogy hamarosan csatlakozhatok hozzájuk. – mondom eltűnődve, de hirtelen elfog az álmosság. – És én még azt hittem, hogy szeret! – motyogom már sokkal bágyattabban. A szemhéjaim olyanok, akár az ólom. Nem bírom nyitva tartani őket.
– Hé, Venus, ne aludj el! – rázza meg a fejemet finoman Steve. – Maradj velünk!
– Semmi baj... - mondom csendesen, és már nincsenek nyitva a szemeim. – Talán hamarosan tényleg megértem...

Volt egy megérzésem, hogy nem szabad ennem abból, amit Billy ad nekem. De egy idő után már erre sem emlékeztem tisztán az éhség miatt. Ugyanis azt hiszem... most már két ember helyett is ennem kell.