SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔣𝔬𝔲𝔯𝔱𝔢𝔢𝔫

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

TÖRÉS

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú L I U S  02. ]

A hátamon fekszek és hányingerem van.
Nem csoda, ugyanis bármit eszek az visszajön. Folyamatosan sírok és nem érzek mást, csak fájdalmat. A testem összhangban van a lelkemmel, amely jelenleg darabjaira hullott. És fogalmam sincs, hogyan tovább.
Anya elment Dustinért, mert véget ért a tábor. Miával összevesztem, és megmondtam neki, hogy gyűlölöm.
Sajnos indulatos állapotban tényleg ezt vágtam a fejéhez, és azóta nem szól hozzám.
Most sincs itthon, hanem Robinnal és Steve-vel van.
Nem érdekel. Nem tud érdekelni.
Max látni sem akar, Billy pedig nem keresett. Talán mindez így van jól.
Hiszen a tudatom már az elején megmondta: Előbb-utóbb elfog hagyni. Úgy ahogyan mindenki más is.
Egyedül maradtam, teljesen egyedül.
Nincs kedvem felkelni az ágyból. Teljesen elvesztettem minden kapcsolatomat a külvilággal. Csak fekszem és legszívesebben felszívódnék. Ha nem is örökre, legalább egy kis időre, hogy senkinek se okozhassak több fájdalmat. Mert egy szörnyű ember vagyok, aki bántotta azokat, akik igazán szerették és megbíztak benne.
Mindezt azért, mert életemben először azt a buta szívemet követtem, ami fájdalmat okozott. Nem is ő, hanem az, akinek feltétel nélkül a kezébe adtam, és hagytam, hogy kihasználja.

Visszaemlékszem pár beszélgetésünkre, ahol úgy éreztem, tényleg lehet valami több is köztünk.
Ahol láttam az igazi Billy Hargrove-ot.

– Miért nem próbáltál soha kedvesebb lenni Max-szel? – kérdeztem, miközben hagytam, hogy hátulról átölelve tartson, mialatt ő az ágytámlának dőlve játszott a hajammal.
– Rám erőltették, hogy kedveljem meg. 
– Ha több időt töltenél vele, megkedvelnéd. – sandítottam rá hátra. – Nagyon okos lány.
– Az. Egy kis szarcsimbók.
– Billy! – csaptam meg a lábát, mire meghúzta az egyik fürtömet.
– Ne mondd meg, kit kedveljek! – morogta előre dőlve.
– Csak azt mondom, hogy lehetnél vele türelmesebb, és ahelyett, hogy folyton piszkálnád, érdekelhetne, hogy mi van vele! – simogattam meg a térdét.
– Tudod, Max olyan, mint te. – vallotta be. – Makacs, engedetlen és mindig felesel.
– Nekem mégis elnézed! – dőltem hátra a mellkasára kuncogva.
A kezeivel átkarolta meztelen testemet, és olyan érzés volt, mintha egy védőburkot vont volna körém.
Imádtam ezt az érzést. Akkor biztonságban éreztem magamat mellette.
– Ha nyitnék is felé, ő elutasítana. – folytatta, és őszintén örültem neki, hogy megnyílt nekem.
– A bizalmat nem lehet egyik napról a másikra elnyerni. – cirógattam az ujjaimmal erős kezeit. – Szépen lassan kell felépíteni, mint egy házat. Nem lehet elsietni.
– Szerinted tényleg képes lenne engem megkedvelni? – kérdezte olyan komolysággal, amit tőle talán még sosem hallottam.
Úgy gondoltam, muszáj felé fordulnom és látnom őt ehhez a beszélgetéshez.
Megsimogattam az arcát. Belenéztem azokba a hideg, kék szemekbe, amik akkor olyan lágyak voltak. A nyugodt óceánra emlékeztettek.
– Igen, Billy. Ha engeded neki, hogy megismerjen. – csúsztattam a szívére a kezemet, ami lassan dobogott, és bizonyosságot adott arról, hogy még neki is van ilyen. – Bízni fog benned. – mosolyodtam el lágyan. – Szüksége van a bátyjára.

Csengetésre leszek figyelmes. Először nem kelek fel, hagyom, hogy az illető elmenjen, de nem adja fel. Mire már szinte ráfekszik a csengőre, nagy nehezen felkelek és magam köré tekerve a köntösömet, kinyitom az ajtót.
Először nem akarom elhinni, amit látok.
– Billy? – kérdezem a fiútól, aki nem tűnik teljesen úgy, mintha jól lenne. Nem válaszol, csak belép a házba és megcsókol. Finoman eltolom magamtól. A szemei furcsán üvegesnek tűnnek. – Mi a baj? – figyelem meg jobban, de nincs időm reagálni, ugyanis azonnal felkap a földről.
– Maradj már nyugton! – szúrja oda, ugyanis folyamatosan kapálózom, ahogy kivonszol a házból, miközben a vállára dob.
– Engedj el! – visítok, de csak egyre jobban távolodom a háztól. A szívem hevesen ver és fogalmam sincs mi az isten történik, de megrémülök.
Nem értem Billy mit csinál és mi baja van.
Már éppen újra elkezdenék kiabálni és csapkodni őt, amikor hirtelen egy ütés éri a tarkómat, én pedig szinte azonnal eszméletemet vesztem.