SHAMELESS ( BILLY HARGROVE 2. )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔢𝔦𝔤𝔥𝔱𝔢𝔢𝔫

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

BIZTONSÁGBAN

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

HÁROM HÓNAPPAL KÉSŐBB
[ 1 9 8 5. O K T Ó B E R 01. ]

Segítek a dobozokat bepakolni Joyce-nak a költöztető kocsiba. Még mindig fáj a tudat, hogy itt hagyják a várost, de azt hiszem, megtudom érteni őket.
– Venus, add azt csak ide! – veszi ki a kezemből Joyce az egyik dobozt. – Meg ne emeld magad, az árt a babának!
Elmosolyodom és kivételesen nem ellenkezem. A kezemet a kerekedő hasamra simítom, amit már a ruha sem tud eltakarni.
A terhességem híre mindenkit meglepett, de ettől független, mindenki örült nekem. Még Steve is, akivel azóta leültünk megbeszélni mindent. Barátok vagyunk, és ez mindkettőnknek így tökéletes. És még mindig nem hagy békén azzal kapcsolatban, hogy Steve nagybácsinak szólítsam mostantól.
Jonathan egyszer azt mondta, hogy a közös trauma hozza össze az embereket. Nos, azt hiszem igaza lehet.
Bármennyire is palástolom, nekem ők a családom. A hawkinsi hősies gyerekek, akik mindig kitartanak egymás mellett, történjék bármi. Ezért nagyon csodálom őket.
Az öcsém mellém lép, és átkarolja a vállamat. Hamarosan már a fejemre nő.
– Hiányozni fognak. – mondja nekem, én pedig csak megmosolygom a szavait. Apró könnyek gyűlnek a szemeimbe. – Jaj, el ne kezdj sírni! – mondja, mire csak megtörli ő is a szemeit. – Csak a por. – magyarázza.
– Dustin, ígérj meg nekem valamit jó? – hajtom a baseball sapkás fejére az arcomat, miközben azt figyeljük, ahogy Joyce-ék búcsúzkodni kezdenek a többiektől. – Mindig tarts ki a barátaid mellett. – mondom csendesen.
– Ugye tudod, hogy te sem örökre mész el? – sandít felém, mire csak halkan felnevetek.
Anya nem akarta, de végül belement, hogy egy időre Miáékhoz költözzek Kaliforniába. Részben azért, mert szeretnék kiszabadulni a városból, és megnézni a helyet, ahol Billy született.
Még mindig nem volt időm teljesen feldolgozni mindazt, ami történt. Max nem igazán akar velem erről beszélni, de látom rajta, hogy őt is megviseli mindez. Próbálunk túllépni, viszont ez nyilván nem ilyen egyszerű.
– Ha Kaliforniába leszek, meglátogatlak titeket! – ígérem meg Joyce-nak, majd El-t is megölelem. Mivel egyedül maradt, Joyce-ékkal megy. Ugyanis Jim... Iszonyatosan fáj a tudat, hogy őt is elvesztettük.
Néha olyan volt, mintha apám helyett apám lett volna. És tudtam, hogy El-t is megrázták a történtek, mert neki ténylegesen olyan volt, mintha az igazi édesapja lenne.
Joyce és a fiúk mellett viszont mind tudjuk, hogy jó helyen lesz. Messze innen, biztonságban.
Miután mindenki elbúcsúzott, csak nézzük, ahogy beszállnak a kocsikba és elindulnak. Összeszorul a szívem, de tudom, hogy így lesz jó nekik. Még ha iszonyatosan is fog fájni mindenkinek a hiányuk.
Max mellém lép és szó nélkül megölel.
– Nem akarom, hogy te is elmenj! – mondja őszintén, nekem pedig még jobban eltörik a mécses. Részben a hormonok is tesznek róla, hogy folyton sírjak. Na meg ők. Az én kis hőseim.
– Észre se fogod venni, és már itthon leszek! – ígérem. – Tartsd kordában a fiúkat! – kacsintok rá. – És ha baj van, hívj, oké?
Csendesen bólint, én pedig visszahúzom még egy ölelésre. Hiányozni fog ez a vadóc lány.
Látom, hogy Nance még mindig egyhelyben áll és csak nézi a távolodó autót. Mellé lépek a kezemet pedig a vállára teszem.
– Minden oké? – kérdezem tőle csendesen. Hamis mosollyal néz rám. Igen, ő is elveszti most Jonathant részben.
– Sajnálom, hogy eltávolodtunk egymástól. – mondja sóhajtva.
– Azt hiszem, mindkettőnknek meg volt a maga baja. – nevetem el magam, és újra sírok, mire ő is könnyezni kezd.
– Vigyázz magadra, jó? – suttogja a vállamra, amikor átölel.
– Mint mindig. – nyugtázom mosolyogva.
Ezután mindannyian hazamegyünk.
Nem tudom, mihez is kezdhetnék, úgyhogy kiülök a verandára a hintaszékbe. Figyelem, ahogy az őszi fák hullatják a levelüket, miközben bele-belekap az águkba a szél. Dustin kijön, majd leül mellém egy székre.
Sokáig beszélgetünk. Elmesél mindent a táborról, és azt is, hogy már hivatalosan van egy barátnője.
– Annyira büszke vagyok rád! – mondom nyugodt szívvel.
Visszaemlékszem arra, hogy egy évvel ezelőtt még egymás vérét szívtuk, és mennyit veszekedtünk. De azt hiszem, mindketten megváltoztunk ez idő alatt.
Végül magamra hagy, ugyanis anya szól, hogy kész a vacsora. Én még ülök kint egy kicsit.
Az egyik kezemet a hasamra simítom, a szabad kezemben pedig a levelet tartom, amit Billy temetése után olvastam fel a sírkő előtt. Amikor már csak ketten maradtunk, és tudtam, hogy biztonságban van.
Többé már senki sem bánthatta őt, még önmaga sem. Megbékélt, és örökre lehunyta a szemeit, hogy egy másik világba kerüljön.
Csak remélni tudom, hogy egy sokkal szebb helyre, ahol meglelte az igazi boldogságot, amit megérdemelt.