Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

— Raymund —

1924. február 24.

Már fél napja a konyhaasztalnál pityizáltunk, Isten tudja, hányadik palack Chiantimat nyakaltuk be, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve Viktor játékosan hátba vágott (tüdőm az asztalon), és egy kétrét hajtott újságot rángatott ki
a belsőzsebéből.

– Ideje művelődni – húzta közelebb a székét, és kiterítette elém a Neuchâteli Vigadó legfrissebb számát. – Lássuk, miből élünk ma! – Megnyálazta az ujját, és az Orfeumi Postához lapozott. – Apróhirdetések... Ezt hallgassa, ez épp magának való: „Fiatal özvegy úriember barátságát keresi. Ajánlatokat ‚Gyász' jeligére kérem." Na, mit szól? Vagy ez: „Képes levelezőlapot óhajt cserélni intelligens úriemberrel csinos úrilány. Pipitér."

– Levelezőlapot, mi? – toltam el az újságot, és újabb bort nyitottam.

– Jaj, Viktor, nem szégyelled magad? – nézett föl Marie a keresztrejtvényből. – Legalább Raymund úrfinak ne mutogasd, miket olvasol!

– No, te csak elhallgass, Prücsök, én csak olvasom, nem úgy, mint te! – bökött Viktor egy hirdetésre.

– Micsoda!? – pattant föl Marie, és a lapért kapott.

Viktor fürgébb volt, kilökte maga alól a széket, felmarta az újságot, és két kezében maga előtt tartva menekült nővére elől, miközben hangosan olvasott:

– „Kisöreg! Csütörtökön a szokott helyen 4 és 6 között várlak. Prücsök." He-he-he, mik nem derülnek ki az én nővérkémről!

– Rólam ugyan semmi!

– Nem-e? Hány Prücsök van Neuchâtelben?

– Sok! Ide vele!

Viktor ajka huncut mosolyra húzódott, és kiperdült az utánakapó lány elől.

– Kisöreg? Cö-cö-cö-cö... – ingatta a fejét. Ám ekkor figyelme egy röpke pillanatra ellankadt, és Marie azon nyomban elmarta tőle az újságot.

– Biztos nem is írnak ilyet – mondta méltatlankodva.

Néhány másodpercig kereste a hirdetést, aztán alighanem megtalálta, mert sötét felhők ereszkedtek a homlokára, és megszeppenve rám nézett:

– Raymund úrfi, én nem... – suttogta. – Én nem... – Aztán leeresztette az újságot, és némán visszaült a rejtvényéhez. – Raymund úrfi... – szólalt meg kis idő múltán.

– Igen, Marie – fulladtam röhögésbe fancsali képének látványán. – Mit szeretnél?

– Semmit, Raymund úrfi, csak azt szeretném megkérdezni, hogy mi az: régi, elhasználódott járműre, a „rozoga" jelzővel használják, k-val kezdődik és hat betű?

– Nem tudom – vontam meg a vállam.

– Kisöreg! – emelte föl Viktor a mutatóujját, némi
számolgatás után.

Marie-nak se kellett több, plajbászt, keresztrejtvényt, mindent az öccséhez vágott, és így óbégatott:

– Most mért csinálod ezt velem? Sosem tennék ilyet, soha az életben, te is tudhatnád! Esküszöm, Raymund úrfi, nem én adtam fel a hirdetést. – Ezzel kiszaladt a konyhából. – Részeg disznó! – kiáltott vissza az ajtóból.

Viktor arcán immár megbánás tükröződött.

– Ezt tényleg nem kellett volna – mormolta, és már indult volna a lány után, de én ültömben megfogtam a csuklóját.