Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

— Josef —

1925. október 26.

Minden bizonnyal ezek naplóm utolsó sorai. Hovatovább fél órája futott be hajónk Trieszt kikötőjébe, most egy barátságos kisvendéglőben tengetem az időt, amíg lerakodják poggyászainkat a hajóról. Uzsonnám elköltése után feladom Améliának a sürgönyt várható érkezésemről. Nemsokára érkezik a vonat, amellyel majd Trepallénál átlépjük az olasz–svájci határt, onnét Davosig meg sem állunk. Ha késéssel nem számolunk, este kilenc óra negyvennyolc perckor fut be a szerelvény az állomásra. Ezután a SBB postajáratával folytatom utamat, amellyel a Davos—Chur—Zürich—Bern—Biel útvonalon keresztül érkezem Neuchâtelbe, kettő óra negyvenöt perckor. Az éjszaka hátralévő részét az állomás közeli fogadóban szándékozom eltölteni. Amélia ajándékait és útipoggyászomat furgon szállítja majd otthonunkba, erről azonban ráérek reggel gondoskodni. Neuchâtelben első dolgom lesz, hogy postafiókot nyissak, és naplómat biztonságba helyezzem.

A majmot legnagyobb sajnálatomra nem tarthatom meg, rengeteg galibát okozott, ráadásul harapós és szemérmetlen. A hajóút elején valahogyan kinyitotta a ketrec ajtaját és beszökött a konyhára. Megrágott minden aznapra előkészített élelmiszert, úgyhogy első nap üres gyomorral tértünk nyugovóra. Éjjel pedig – mivel elkapni nem sikerült – tovább garázdálkodott. Minden mozdíthatót felborogatott, összetört és szétszórt, ráadásul tette ezt olyan zajosan, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtunk, se a legénység, se mi, utasok. Aztán másnap sokan panaszkodtak, hogy eltűnt ez meg az, kinek a zsebórája, kinek az ezüst cigarettatárcája. Lába kélt megannyi ékszernek, néhány pápaszemnek, nyoma veszett a hajóorvos lakkcipőinek, a felesége a fogsorát hiányolta, ami még a szájában volt, amikor elszundított ebéd után, maga a kapitány pedig égre-földre kereste az asztrolábiumot, noha szentül állította, hogy egy fél órája még a kabinjában fényesítgette. Nem sokkal később aztán mindent megtaláltam az ágyam alatt, ám volt pár holmi, amelyekért senki nem volt hajlandó jelentkezni. A gumióvszerek, az üveg lizoform, meg egy viktoriánus korból származó homoerotikus fotókat tartalmazó fényképalbum gazdátlanul maradt. Nem kellett a tengerkék üvegszem, és különös módon egy pár mankó sem hiányzott senkinek.

Mindennek tetejébe a majomnak különös kapcsolata van a női nemmel. A szemtelen jószág kedvenc időtöltései közé tartozik az önkielégítés, és a legnagyobb előszeretettel végzi ezt hölgyek szeme láttára. Volt is belőle nagy sikoltozás, meg aztán még nagyobb botrány. Egy alkalommal felugrott egy várandós fiatalasszony ölébe, és ott látott neki. A szegény nő persze azonnal megpróbálta elhajtani, mire a majom az arcának ugrott és borzalmasan összekarmolta, a hajóorvos szerint elképzelhető, hogy megmarad a nyoma. A kapitány tudomásomra adta, ha nem kapom el azonnal a dögöt, lelövi, én meg a továbbiakban úszva folytathatom a hazautat, és már indult is a kabinjába a dupla csövű puskáért, amely csak azért nem tűnt el, mert gondosan el volt zárva a páncélszekrényben.

Végül aztán nem került sor lövöldözésre, mert egy szemfüles kollégámnak sikerült meglepnie és megfognia az állatot. Dulakodás közben ugyan kis híján két ujját leharapta, ő mégis szívesen megtartaná magának. Áldásom rájuk, nyilván nem viszem haza a közveszélyes majmot. Az okozott károkért kiállított követelvényeket viszont nekem kell hazavinnem. A hölgy és a férje bírósággal fenyegetőznek, megpróbálok velük peren kívül megegyezni – ha egy mód van rá, tárgyalás helyett inkább nászútra mennék Améliával.

— Amélia —

1925. október 26.