Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

— Josef —

1924. október 9.

Hetek óta pang a kitermelés, a bányászokon kitört a harmadnapos hideglelés, napról napra újabb társam esik ágynak. Azt hiszem, a világ minden kininje sem volna most elég. Olybá tűnik, csak rajtam nem fog a kór. A tábori orvos szerint tartalmatlan, híg véremnek köszönhetem, hogy elkerülnek a moszkitók, ujjaim mégis rendre a nyakamban függő amulettre tévednek, amelyet a szegény busman asszonytól kaptam a községi kórházban. Bár világ életemben ment voltam minden babonaságtól, egy ilyen isten háta mögötti, barbár világban könnyen sutba kerül a racionalitás. Nota bene, azóta újfent részesültem Dél-Afrika kórházainak vendégszeretetében, és hiszem, hogy ez a kis talizmán óvott meg a jobblétre szenderüléstől is.

Egyéb teendőm híján, a mai napon végre sort keríthetek balesetem körülményeinek és hosszadalmas kényszerpihenőm naplóba rögzítésére, habár fülem oly módon zúg a rengeteg kinintől, hogy alig hallom a saját gondolataimat. Drága Amélia, ha Isten végül úgy dönt, hogy naplóm kezedbe kerüljön, ismerned kell az igazságot! Tudom, nincs rá mentségem, mégis azt kérem tőled a sírból, bocsásd meg nekem, hogy az alább feljegyzett eseményeket életemben elhallgattam előled!

Az idegen kézírással rótt levélben, amelyet rút és szűnni nem akaró fájdalmaktól kísérve mondtam tollba a balesetemet követő negyedik napon, nem az igazságot tartalmazta. Rettegtem, hogy esztelenséget csinálsz miattam, ha közlöm a hírt, de lelkiismeretem mégsem engedte, hogy kétségek közt hagyjalak, kegyes és elmés hazugságot ötöltem ki tehát. Bagatell, ámbár felettébb kellemetlen sérülésről adtam számot a levélben. Amikor azt olvastad, hogy egy masszívan beékelődött szikla fordította ki kezemből a csákányt, aminek következtében a jobb hüvelykujjam egy fájdalmas reccsenéssel vele együtt fordult ki helyéből, és a sérülésből adódóan az irónt vezetni nem tudom, nem fedi a valóságot. Ennél kegyetlenebb ítélettel sújtottak Dél-Afrika haragvó istenei.

Társaimmal az északi fal örökösen ingatag ácsolatát erősítettük azon a rossz emlékű napon is – elátkozott fal az, istenemre mondom! –, amikor minden előjel nélkül, az állványzat nagy robajjal összedőlt. (Később majd ugyanitt bukkantunk a sokat ígérő gyémántérre, melyről a felépülésemet követő első levelemben is beszámoltam.) A fiúk javarészt könnyebb sérülésekkel vészelték át a szerencsétlenséget, egy nehéz, kátránnyal átitatott gerenda azonban rám talált zuhanni. Mintha a mennybolt szakadt volna rám csillagostul! Kiáltani sem volt időm, csak hevertem fájdalomtól bénultan, ripityára tört vállakkal és kifordult térddel. Akkor arra gondoltam, ez ennyi volt, és nem akartam egyebet, csak pihenni végre. Aztán elájulhattam, mert legközelebb a saját üvöltésemre eszméltem. Éppen egy helyben összeeszkábált csigás apparátussal emelték le rólam a súlyos gerendát, aminek utána felnyaláboltak és talicskára tettek. Állítólag, amíg a táborba értünk, végig azért könyörögtem, ne vigyenek a községi kórházba, inkább hagyjanak az útszélén a hiénáknak. A sokk következtében emlékeim homályosak, de végül sikerült valahogy elérnem, hogy a fentebb említett spártai intézmény helyett a civilizáltabb johannesburgi missziós kórházba szállítsanak.

A hosszadalmas út módfelett megviselte törött csontjaimat, jószerivel végigüvöltöttem az egész utat, amíg a búr telepesektől bérelt ekhósszekérrel elértük Jo'burgot. Most, tiszta fejjel utánagondolva legfeljebb két és fél-három órát trekkeltünk, de akkori állapotomban felért az két és fél-három hónappal is. Megmarjult térdemet is kegyetlenül gyötörte a véget nem érő zötykölődés, a törött vállaimban tomboló kínokra azonban nincsen szó.

Életemben számtalanszor kellett kiállnom testi nyomorúságot, betegséget, de ahhoz fogható fájdalmat eladdig sosem tapasztaltam, mint mikor egy-egy kövön, fűcsomón, vagy az apróbb-nagyobb rágcsálók túrta buckákon megpattanó kerekek rántására vállaimban összeértek a szilánkos csontvégek. Mintha megannyi tüzes kést döftek volna belém, újra és újra, minden egyes rázkódásra. Egy nagyobb bukkanón megugorván, minek következtében kicsibe múlott, hogy fel nem borultunk, a fájdalom olyan erővel hasított belém, hogy elvesztettem az eszméletemet, így a jótékony öntudatlanság ideig-óráig véget vetett kínjaimnak.