Ego Sum Resurrectio et Vita: Második kötet

HUSZADIK FEJEZET

— Raymund —

1924. április 12.

Teher alatt nő a pálma, mondják, csakhogy én nem vagyok pálma, én összeroskadok alatta. Attól tartok, kezdődik minden elölről. Marie elviselhetetlenebb, mint valaha. Örökösen nyaggat-faggat, öt perc nyugtom nincs tőle, mintha valami különleges érzéke lenne rá. Amint kinyitom a szememet, betör a szobámba:

– Nem enne, Raymund úrfi, kihűl az ebédje.

– Marie – mondom neki –, hajnalban nem ebédelek, alszom.

– De hát már délután kettő óra van.

– Nem bánom, felőlem lehetne este tíz óra is, nekem most akkor is hajnal lenne. Majd szólok, ha kell valami – mondom bosszúsan a falnak fordulva, s mintha tényleg a falnak
beszélnék, ő folyatja:

– Egyen valamit, kérem! Egész álló nap alszik, nem eszik, csak issza azokat az erős italokat, aggódom önért.

– Aggódsz, Marie? – rántom le magamról a paplant.
– Akkor hagyj nekem békét! Nem veszed észre, hogy megbetegítesz az örökös gondoskodásoddal? Ha úgy esik jól, alszom, ha meg úgy, akkor iszom! Semmi közöd hozzá! A te dolgod, hogy azt tedd, amit mondok, és akkor, amikor mondom! Emlékezz! Három éve is így kezdődött, és mi lett a vége? Majdnem az elmegyógyintézetben végeztem az önfejűséged miatt.

És íme! Ma reggel Wolfgangra keltem, s hogy valaki
hajigálja a ház oldalát.

– Dugd ki a pofádat, te átkozott gyilkos! – őrjöngött a dobálózó, s amint kinézek az ablakon... amikor kinéztem rajta, egy pillanatra megsemmisültem. Amélia Archambault állt a kapu előtt, és épp engem vett célba. Feltéptem a szárnyakat, de nyikkanni sem volt időm, mert már repült felém a kavics, be a szobába, alig bírtam elhúzni a fejemet. Nem teketóriáztam, kivetettem magam az ablakon, és mezítlábasan, pizsamában rohantam a bejárathoz. Fejemben még zakatolt az előző éjszaka, de másnaposságomat mintha elvágták volna. Üvöltöttem, az ördög tudja, miket, felszakítottam a rácsot, megragadtam Améliát és berántottam a kertbe. Valahogy nem foglalkoztatott, mit fog vele művelni a kutya.

– Meghalt, megölted, te aljas! – jajdult fel Amélia, és valami borítékokat lobogtatott a képembe. – Ezért megöllek, a puszta kezemmel tépem ki azt a mocskos, fekete szívedet! – ugrott nekem, és két ököllel döngette a mellkasomat.

– Nem öltem meg senkit, maga... te istenverte hülye, de ha még egyszer megütsz, úgy éljek, igazad lesz!

Archambault visítani, toporzékolni kezdett, és olyat vágott az arcomba, hogy szikrát szórt a szemem. Bődületes pofont kevertem le neki viszonzásképp, a tenyerem is elzsibbadt belé, Amélia végre lecsendesedett.

– Nem félem a halált – szipogott lángoló arcát tapogatva –, nekem már nincs vesztenivalóm. Josef halott. A maga hibája, a maga hibája... – sóhajtott, és színpadias mozdulattal a homlokához kapott, mint aki elalélni készül, én meg szépen elléptem útjából, nehogy rám zuhanjon.

– Micsoda szánalmas egy nőszemély maga – fanyalogtam. – Most gyűlölnöm kellene, de magára nem pazarlok gyűlöletet, mert nem érdemli meg. Kegyed nem érdemel mást, csak szánalmat és megvetést – fogtam meg a könyökét, hogy felsegítsem a gyepről. – Jöjjön, Amélia, most már őszintén kíváncsi vagyok, hogyan öltem meg Josefet. Leülünk az ámbituson, ugye, megérti, ha nem akarom a házamba hívni.

– A maga lelke, Raymund, ha van egyáltalán... olyan kérges, mint a mezítlábas parasztember talpa a tarlón – zsörtölődött, mialatt feltápászkodott.