Katarzis

Második fejezet

I.

Winslet

Fogalmam sem volt, hogy már mióta ülök egyhelyben és meredek ki a fejemből. Talán már eltelhetett egy óra is, de az is lehet, hogy csak egy perc, amióta magamra zártam a szobaajtómat és elvágtam magamtól a külvilág fonalát.

Az egyedüli nesz, amelyet hallottam ez alatt az idő alatt, azok Duke léptei voltak, ahogyan felhozta az ajtó elé a csomagjaimat, majd óvatosan beszólt a zárt ajtó mögül, hogyha szeretnék vacsorázni, akkor hétkor menjek le nyugodtan.

Jelenleg fél kilenc volt.

Legalább annyit megcsináltam, hogy behoztam a cuccaimat, amelyeket szétgórva otthagytam a földön és utána csak tovább ücsörögtem a székben. A saját székemben.

Amikor benyitottam az ajtón, arra számítottam, hogy még a padlóm is rózsaszín lesz, tekintve azt, hogy ebben a házban senki sem ismert engem igazán, ahogyan azt sem, hogy mit szeretek. Még Rosalind sem.

Vettem egy mély levegőt és végignéztem a helyiségen.

Úgy tűnt, hogy az anyám mégis emlékezett bizonyos dolgokra az előző életéből. Például arra, hogy hogyan is nézett ki a gyerekkori szobám. Ez a szoba, amelyben ültem, közeli mása volt annak, amit tizenegy éves koromban láttam utoljára. A világoskék falak, a fehér bútorok, az íróasztal és a hozzátartozó szék, az ágy és a hófehér baldachin...minden ugyanúgy festett, mint akkor. Egyszerűen lövésem sem volt arról hogyan, de mégis sikerült megcsinálnia ezt valahogy, és amint arcul csapott a felismerés keserű tenyere, úgy éreztem, hogy teljesen eltörik a mécses.

Bár azok nem szomorú, csalódott könnyek voltak. Inkább afféle "jó újra látni téged" könnyek.

Szerettem ezt a szobát. Már abban a pillanatban, hogy beléptem ide, de voltam olyan makacs, hogy ezt a véleményt mélyen magamba zárjam.

Természetesen azért nem volt a tökéletes utánzata a régi szobámnak. Az a szoba egy gyereknek lett berendezve, aki még titokban az ágya mögött játszadozott, de ahogyan körbenéztem, még láttam benne a régi vonásokat, azzal együtt, hogy ez már egy tinédzser szobája volt, tinilányos dolgokkal, nagy TV-vel, hatalmas gardróbbal és egy saját fürdővel. Olyan dolgokkal, amelyeket csak is a mostani, új életemben kaphattam meg.

A fejemet kissé odébb mozdítottam, oda, ahol a lágy huzat a franciaágy köré felhúzott fehér baldachint lengette. Volt saját erkélyem is, és bár, a régi szobámban nem adatott meg ez, nagyon is tetszett. Felálltam, majd kidugtam a fejemet a sötétedéssel lehűlő nyári levegőre. Idekint is volt két szék és egy egyszemélyes reggeliző asztal, amelyhez leülve, az ember egy lélegzetelállító kilátásnak lehet a szemtanúja.

Innen nézve tökéletes rálátás nyílt arra, ahogyan a Coeur d'Alene-tó tükröt tart a naplemente színeiben fodrozódó égnek, még úgy is, hogy néhol az ég felé nyújtózkodó fenyőfák eltorlaszolták a szépségét. Nem tudtam betelni vele, felfoghatatlan volt, hogy ez most már az életem része lehet.

Még ha valaki nem is örül ennek - gondoltam, amikor a szomszédos szoba magányos erkélyére néztem. Kíváncsi voltam arra, hogy ez a bizonyos West milyen benyomást is fog tenni rám. Valahol megértettem, hogy haragszik az egész világra, de elszökni otthonról csak azért, mert valami nem úgy alakul, ahogyan azt mi szeretnénk...gyerekes. Főleg, hogy az, ami elől menekül, az nem más, mint a tökéletes élete, amelyet ilyen gyáva módon lökött el magától.

Felsóhajtottam és fáradtan letelepedtem a reggeliző asztal mögé. Olyan jó érzés volt ez a halovány szellő, már-már álmosítóan jó. Úgy éreztem, mintha az összes végtagom elnehezülne és a fejem mindenáron ellenkezne, hogy ébren maradjak. Lejjebb csúsztam, a nyakamat pedig a szék támláján támasztottam meg. A nap még nem ment le teljesen, de fölöttem már jócskán elsötétedett az ég.