Katarzis

Tizedik fejezet

III.

Winslet

A hely, ahová megérkeztünk szó szerint elcsodálkozva hagyott. Az elmúlt másfél óra alatt lényegében megkerültük a tavat, míg nem egy olyan táblához értünk, amelyen az állt, hogy „Coeur d'Alene Nemzeti Park" alatta a táborhely felirattal.

Kiszálltam a volán mögül és magamon kívül néztem körbe. A tó alacsonyabb szinten simult el előttünk, a part ezúttal nem kavicsokból, hanem erősen zöldellő és gondosan lenyírt fűből állt, amelyet egy régimódi fakerítés különített el a természettől. A tűzrakó hely mellett egy asztalos pad szobrozott egymagában, körülöttünk az erdő pedig dalolva engedte át a melengető napfényt. Odébb néhány tisztes méterre pár fiatal csobbant nagyokat a vízben, míg a bal oldalon egy kisebb felnőtt csoport tagjai túrafelszerelésben sütögettek és nevetgéltek.

A hangulat megkörnyékezett, szinte sütött erről a helyről a rengeteg megélt szép emlék és önfeledt nevetés.

- Tetszik? - kérdezte Hamilton, amikor ő is kiszállt és összefont karokkal megállt mellettem. Aligha tudtam szóhoz jutni a varázstól, attól, hogy mennyi felfedeztelen gyönyörűség is létezett ebben a városban és annak környékén.

- Ne csak ácsorogjatok, hanem segítsetek! - haladt el mellettünk West egy nehézsúlyúnak tűnő táskával, amit Hamilton készségesen átvett tőle.

Amíg én tovább méláztam egymagamban, Rose és Duke is fürgén elkezdtek kipakolni, az üres pad hamar megtelt a cuccainkkal és csak most jöttem rá, hogy mennyire is felkészültek erre a napra.

- West! Te jó ég! Tényleg te vagy az? - egy lány hevesen integetett felénk, aranybarna haja volt és rendkívül magas, egyben pedig sportos testalkata is.

- Monique! - az említett nevetve sietett a szomszédjainkhoz, akiket nagy valószínűséggel ismert. Lepacsizott néhány fiúval, a bikinis lányokat pedig gyorsan megölelte, majd leállt velük beszélgetni.

- Winslet, segítenél nekem? - szólt Rose az autónál ácsorogva, én pedig mélázva siettem hozzá.

Nagyjából húsz percig mást sem csináltunk csak pakolásztunk; az anyámmal együtt mi az ételről gondoskodtunk, míg Hamilton és Duke férfiasan próbálták megfejteni a sátrak útmutatóját kisebb-nagyobb sikerekkel. Ez alatt West továbbra is az ismeretlen kamasz csapattal lófrált, és valószínűleg eléggé bosszúsnak tűnhettem, ha ez feltűnt Rose-nak is.

- Te nem mész oda hozzájuk? - kérdezte, majd átnyújtott nekem egy tálat, amiben a pácolthúsokat hoztuk.

- Nem szeretnék - adtam meg az őszinte választ, ő pedig nem is feszegette tovább ezt a témát. Csöndben beszélt nekem másról, mondjuk az időjárásról, meg egyéb programokról, amiket mára terveztek. Szinte alig tudtam odafigyelni a szavaira, ugyanis nem West meg a barátai voltak azok, akik felidegesítettek. 

Szüntelenül a Hamiltonnal lefolytatott beszélgetés járt a fejemben, az, hogy mennyire csúnyán át lettem verve.

Hittem Caragher szavainak. Bedőltem neki. De, ami a legrosszabb, hogy egész végig ellenségesen viselkedtem Hamiltonnal, amire nem szolgált rá. Mégis, ahogyan elnéztem, a férfi egyáltalán nem volt mérges rám, mégcsak nem is követelte azt, hogy térdre borulva esedezzek a bocsánatáért hiszékenységem okán.

Furcsák voltunk manapság, de tudtam, hogy ezt nem csak én láttam így. Féltem, az igazat megvallva rettentesen féltem attól, hogy sikerült belekeverednem két egykori barát szenvtelen viszályába. Hamilton arra kért, hogy őrizzem meg azt, amit megtudtam, hogy higgyek neki és bízzak benne. Hát így tettem, de a lelkem mélyén titkon igazi, őszinte válaszokra vágytam.