Katarzis

Ötödik fejezet

I.

Winslet

Ébredéskor szinte hálát adtam az égnek, hogy hétfő van és véget ért a hétvége.

Az elmúlt két nap a közös ebéd óta maga volt minden idők legidegesítőbb két napja, melynek igazán egyszerű oka az volt, hogy Hamilton szinte minden kis apró-cseprő házkörüli munkával meglátogatott bennünket. Itt volt szombat reggel és délután, majd vasárnap délután és este is, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy én vagyok az egyedüli ember ebben a házban, aki nem süteménnyel és citromos jegesteával fogadja, hanem jobbára átlát azon, amit ő képvisel. És persze úgy is kerüli, ahogyan csak tudja.

Éppen bátorkodtam volna kinyújtózni az erkélyemre kilépve, örülvén a meghitt kedélyállapotomnak, amikor is meghallottam egy éles hangot, amely szinte kalapácsként csapott le üvegből készült jó napomra.

A fűnyíró hangja.

- Ilyen nincs! - morogtam, amikor kiszúrtam a férfi kóstolgatóan integető kezét, majd elégedetten folytatta tovább a munkáját odalent, hiába lehetett volna akár már lassan enni is arról a gyepről, amin foglalatoskodott két napja. Fél lábammal dühösen dobbantva, visszacsörtettem a szobámba és úgy döntöttem talán éppen eljött a pillanat, hogy elhagyjam ezt a házat egy kis időre.

Szinte bele sem akartam gondolni hány napja nem is jártam emberek között, láttam boltokat vagy ettem igazán zsíros és egészségtelen kosztot, ez pedig talán már kezdett a kedvemre is kihatni.

Portlandben sosem számított, hogy nincsen helyem egy adott közösségben, folyton-folyvást az utcákat jártam, sétálgattam és csak merengtem, de itt ezen az Isten háta mögötti helyen ezt elképzelni sem tudtam. Most esett le igazán, amit Duke mondott az autóról és a szükségességéről. Egy önző ábránd azt súgta, hogy bárcsak már most vezethetném, de a helytállóbb részem továbbra sem akarta igazán elfogadni ezt a hatalmas ajándékot. Még ráértem ezzel törődni.

Mivel a nyár továbbra is izzóan égett a levegőben, sajnálatomra még éjjel is, gyorsan lemostam magamról az alvás közbeni verejtéket, majd egy fogmosás után és törülközővel a fejemen, belevetettem magamat a ruhásszekrényembe.

Igazából nem voltak valami divatos rongyaim, hiszen én magam sem számítottam divatkövetnek, de most szerettem volna többet mutatni, mint amire általában képes vagyok vagy van rá kellő energiám. Ahogyan kiszúrtam az alsó polcra hajtogatott és gondosan hátratolt fehér anyagot, rögvest magamhoz vettem egy mosoly kíséretében.

Ez volt az a fehér ruha, amit Maeve adott nekem és szerette volna, hogy legalább egyszer felvegyem.

Vastag, nehéz anyaga volt és párnázott mellrésze, vagyis felesleges lett volna melltartót is fölvenni hozzá, de leginkább talán azért nem, mert az egész háta majdhogy derékig szabad volt és sok felületet mutató. Elhúzott szájjal végül rávettem magam, hogy fölpróbáljam, és habár tíz percig is eltartott mire rájöttem hol kell megkötni a pántokat - igazán meglepődtem.

Levettem a törülközőt a fejemről és néhol beletúrva a hajamba, szinte hercegnőként pörögtem a tükör előtt és elemezgettem a látványát ennek az idegen, de festőien szép képnek. Határozottan szép voltam - ezt én is láttam. És valahol kezdtem megérteni miért is akarta Maeve, hogy ebben kezdjem meg az itteni életemet.

Maga az anyag olyan volt, mint az erős szövet, de nem érződött nehéznek. A szoknya része térd fölé ért, a derekán pedig egy hasonló anyagú megkötő rész volt, amelyet masniba varázsoltam magam mögött, majd ugyanebből a derékrészből kiágazó másik kettő, jóval szélesebb anyagot eligazgattam a fedetlen mellkasomon, hogy minden kellőt takarjon. Végül egy laza csomóval a nyakamba kötöttem őket.