Katarzis

Tizenkettedik fejezet

I.

Winslet

Az új autómba vetett szerelmem még másnap is kitartott, sőt, nem is hittem volna, hogy lehet-e bármi is ennél kedvesebb a számomra. West a reggelinél örömmel oltogatott azzal kapcsolatban, hogy minden ember látott már kocsit és ült is benne, de Duke nem hagyta, hogy elvegye a kedvemet.

Sietősen magamba borítottam egy tál zabpelyhet, majd közöltem velük, hogy bemegyek a városba. Ők továbbra sem voltak tisztában Simone szerepével az életemben, de ennek ellenére is úgy reagáltak, mintha annyit mondtam volna, hogy kimegyek az udvarra. Sosem volt részem szülői szigorban, - bár a nagyi előszeretettel élt a szabályoknak -, jól esett, hogy ennyire szabadkezet kapok a hétköznapokban és nem kell beszámolnom arról merre jártam, kivel és mit csináltam.

A belváros felé szinte faltam a forró aszfaltot, csendesen dúdoltam Duke lejátszási listájának a számait, majd nemsokára odaértem abba a parkolóba, ahol Simone szőke hajkoronáját véltem felfedezni. A lány a padka szélén üldögélt, vigyorát még a szélvédőn keresztül is éreztem magamon, amikor bearaszoltam egy szabad helyre és leállítottam a motort.

- Azta - csak ennyit mondott üdvözlésképpen. Elégedetten vizslatta a Sentrámat, és valószínűleg kezdte megérteni, hogy miért követeltem tőle egy azonnali találkozót. - Nem is tudtam, hogy karácsony van.

- Én sem - feleltem mosolyogva és letelepedtem mellé. Mégis van, ami nem változik. - Vannak már útiterveid?

- Új-Mexikó nem hangzik rossz ötletnek - elmélkedett, én pedig viszonoztam vigyorát. - Na mesélj, jól mulattál a „rémisztő" családi kempingen?

Simone-ban az volt a legjobb, hogy tényleg érdekelték az érzéseim, csakugyan az életem. Korábban sosem akadt egy ember sem, akinek önfeledten mertem mesélni a mindennapjaimról, de pontosan emiatt is támadt bűntudatom valahányszor szót ragadtam. Rájöttem ugyanis, hogy minél többet szeretnék tudni róla, az ő életéről és mindennapjairól, még akkor is, ha harapófogóval kell kirángatnom belőle ezeket a csekélységeket.

Felhúztam a térdeimet, majd megtámaszkodtam rajtuk az alkarommal. Fél kezemet az arcomra tapasztottam és úgy néztem rá, mintha a válaszomon gondolkodnék.

- Egész jó volt, de fárasztó - az igazságot még mindig túlzottan szégyelltem. - De most nem is ezért jöttem, hagyjunk engem. Mesélj magadról! Mi jó történt manapság veled? - bátorítottam, de ekkor láttam, hogy a jókedve elillan. Rögvest meg is bántam a tolakodásomat. - Történt valami?

- Nem, semmi - ingatta a fejét azonnal, de aztán megállt és felsóhajtott. - Vagyis de, történt. A nagy semmi.

- Nem mentél el otthonról? - kérdeztem, hátha van valami, amitől kevésbé érzem magam kellemetlenül. Simone-ról mindig is azt feltételeztem volna, hogy csavargó típus, legalábbis tekintve azokat a dolgokat, amiket már tudtam az életéről. Az apja, aki meg sem érdemelné ezt a titulust, és a nővére, aki már nem él vele, de Simone-nak bizonyára szörnyen hiányozhat. Sosem mertem ezeket boncolgatni, hiszen ő sem kérdezősködött a szüleimről, sem pedig a múltamról, de mégis nehezemre esett lenyelni a számban összefutó kérdőjeleket.

- Winslet - nézett rám, ezzel is arra ösztönözve, hogy figyeljek. - Te vagy az egyetlen barátom a városban.

- Ó - a reakcióm nem éppen sikerült helyénvalónak. - De azt hittem, hogy tudod...hiszen mégiscsak itt élsz, ide jársz suliba...

- Egykor talán még jól is hitted volna - közölte keserűen, hangja a szívembe mart. Talán mégsem kellett volna ennyire tolakodónak lettem, de láttam a lányon, hogy igenis van valami, amiről beszélni szeretne.