Katarzis

Tizenötödik fejezet

I.

Winslet

- Szia! Sean...ugye? - kérdeztem, amint a pulthoz léptem. A mögötte álló fiú körülbelül egy évvel lehetett idősebb nálam, sötétbarna haja volt és hasonlószínű szempárja. Érkezésemre felnézett, majd abbahagyta a poharak igazgatását.

- Igen, te pedig minden bizonnyal Winslet - azzal kezet nyújtott, én pedig kedvesen elfogadtam a gesztusát. Végre valaki, aki tud normálisan is viselkedni ezen a helyen. - Caragher most nincs itt, de ember mínuszban vagyunk. Remélem nem okoz gondot, hogy jönnöd kellett.

- Egyáltalán nem, azonnal jövök is vissza - feleltem, majd leakasztottam az öltözőm kulcsát. Sean csak intett és visszatért a munkájához.

Az egész napom egy szélvihar volt.

Reggel hatra sikerült földet érnem a reptéren, onnantól pedig az események masszaként folytak össze. Rose vitt haza, majd otthon sikerült aludnom két órát, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki hív. Az álomittasság rögvest el is tűnt az éterbe, de amint láttam, hogy nem az keres, akit szerettem volna, unott hangon vettem fel a telefont. Caraghernek, hogy pontosabb legyek.

- Micsoda? - nyögtem fáradtan, ugyanis nem sikerült felfognom a hallott szavakat.

- Azt kérdeztem, drága Winslet, hogy be tudnál-e jönni ma dolgozni? - ismételte meg magát Caragher, hanglejtésében harapósságot véltem emiatt felfedezni. A szemeim kipattantak és felültem az ágyamban. A szobámban lévő sötétségből próbáltam kiszámolni, hogy körülbelül hány óra is lehet, de ezekszerint nem volt túl késő. - Vagy esetleg zavarok?

- Nem! Mikor...szóval mikor is kellene mennem? - tértem észhez végül.

- Negyed hatra, korai nyitás, korai zárás. Én ma nem leszek, mert vacsorára vagyok hivatalos, de Sean ott lesz - ecsetelte, ezúttal kevésbé kedvesen. - Ismerkedjetek csak össze, de ne túl közel. Chester barátunk lemondta, szóval embert kellett keresnem.

Chester. Valahol a szívem mélyén remélhettem, hogy sikerül összefutnom vele még egyszer utoljára, és talán megbeszélhetjük a dolgokat, de úgy tűnt, hogy a fiú már egyáltalán nem is kíváncsi rám.

- Persze, ott leszek - feleltem, majd lenyeltem egy ásítást.

- Lekötelezel, drágám.

Miközben átöltöztem a munkahelyi viseletembe az akkurátusan takaros kis öltözőmben, szüntelenül azon járt az eszem, hogy mégis mennyi minden nincsen rendben ezen a helyen. És úgy alapvetően körülöttem.

Kizártnak tartottam, hogy Chester csak is azért kerüljön engem ennyire, mert képtelen vagyok viszonozni az érzéseit. Ez gyerekes és rettenetesen utálatos viselkedés. Miért nem lehetünk ugyanolyanok, mint eddig? Miért nem lehet minden ugyanolyan? Már semmi sem volt az. Volt egy munkám, aminek a fele egy irdatlan nagy hazugság, egy főnököm, aki valami rosszban sántikált és egy ex-munkatársam, aki sértődöttet játszik valahol messze tőlem, mert a lány, akit kedvel, nem kedveli viszont.

Akárcsak egy valóságshow.

Sóhajtva húztam meg a derekamon a kötényemet. Nem is tudom, hogy miért vállalkoztam erre. Előhozakodhattam volna az utazásommal, azzal, hogy nem éppen vagyok a legkipihentebb munkaerő, de lényegében akartam ezt. Itt akartam lenni, csinálni valamit, a munkába temetkezni, bármit, csakhogy ne kelljen magamba fordulnom.

Találkoztam Hamiltonnal nem sokkal azután, hogy felébredtem. Tudta, hogy visszaértem, adhatta volna jelét annak, hogy tudja, és mégsem nézett rám. Még annyit sem foglalkozott velem, mint korábban. Egyszerűen levegőnek nézett. Abban a pillanatban, amikor realizáltam, hogy minden félelmem jogos volt, nehezen tudtam megtartani magamat. Eleinte azt gondoltam, hogy talán csak a színjátékunk része mindez. De aztán rájöttem, hogy már nincs többé színjáték.