Katarzis

Nyolcadik fejezet

I.

Hamilton

Mindössze három napig bírtam Bansgrovéknál. Feltéve, ha a reggeli utáni eltűnést és a vacsora előtti megjelenést lehet annak nevezni. Akármilyen váratlan ötlet is volt ez, Rose és West meglehetősen örültek a jelenlétemnek, már-már készen álltak további maradásra ösztönözni, amelyet sikerült valamiképpen udvariasan elutasítanom.

Talán gyáva voltam, az is lehet, hogy még annál is szánalmasabb, de csak is ezáltal voltam képes fenntartani a békét Winslettel, aki nem mellesleg a legutóbbi csetepaténk óta hozzám sem szólt. Mindazonáltal pedig egész ügyesen levegőnek is nézett. Lehet, hogy az is voltam a szemében - üres, átlátszó levegő, amelyet inkább elkerülne és megfulladna, mintsem, hogy bármi áron elfogadja. 

Bansgrovék emlékeztettek arra, hogy milyen érzés is a család megléte, míg a lány arra, hogy mi is az, amit ehelyett érdemelnék.

- Tarts szünetet és igyunk valamit - ajánlotta fel Duke a régi, ám mostanra megújult otthonom nappalijában. Biccentettem, majd letettem a festékhengert és követtem őt a megcsupaszult étkezőbe, amelyben egyedül az asztalt és néhány díszítőelemet tartottam meg.

Felém nyújtott egy bontott sört, míg magának egy alkoholmenteset halászott ki a hűtő aljáról. Amikor átvettem, az üveg szinte marta a tenyeremet, de tudtam, hogy jól fog esni ebben az egyre fokozódó melegben.

Szótlanul megálltunk egymás mellett és végignéztünk egy hét izzasztó és leterhelő munkáján. Habár a nagyrészét én magam kiviteleztem - tökéletes gondolatelterelésnek bizonyult -, addig Duke is beugrott hébe-hóba pár órára, ha pedig már nem volt miben segítenie, akkor csak szimplán társasággal szolgált.

Füttyentett, amikor körülnézett.

- Megéred a pénzed, Hamilton! Mintha már nem is ugyanazon a helyen járnék, ahol pár napja voltam.

Tagadhatatlan, hiszen ez volt az igazság. A sajátom és Cal szobáján kívül minden máson változtattam egy kicsit, túlerőben a mély zöld, a fekete és a fehér dominált, titokzatos, hívogató hangulatot adott a nappaliban kicsomagolt hófehér műbőrrel borított bútoroknak és hasonló színben átmázolt konyhaszekrényeknek. Minimalista volt ugyan, de pontosan ez volt a célom az egésszel: nem akartam, hogy bárminek is köze legyen a korábbi vidám színvilághoz.

Talán a szüleim egykori hálószobáján munkálkodtam a legtöbbet. Kiürítettem, a tárolók és egyéb más szekrények mélyén lapuló elfeledett emlékeket pedig véglegesen eltűntettem. Most, ha ránézett az ember, annyit volt képes megállapítani, hogy egy gyér színvilággal rendelkező férfi lakja, akinek mindössze elég pár bútor a pakolásra és persze egy hatalmas ágy, nos...fekvésre.

- Szerettem volna, ha lenne még egy hely, ahová jöhetek - ismertem be és nagyot kortyoltam a keserű, ámde hideg italból.

- És a másik két szoba? - kérdezte, de elég halkan ahhoz, hogy ne tűnjön tolakodónak. Felsóhajtottam.

- Az volt az enyém - mutattam a bal szélsőre, amelyben továbbra is ott pihent az elfordított kulcs. - Az pedig a húgomé - böktem a mellette lévőre. Duke mélyen biccentett. - Jobb zárt ajtók mögött tudni. Máskülönben csak felkavarnám a múltat, aminek semmi értelme nem lenne.

- Már az is éppen elég, hogy egyáltalán betetted ide a lábad. Nem sokan lennének képesek rá.

Pontosan ezt kedveltem a leginkább Duke-ban. Az ember mesélhetett neki akármilyen szörnyű, szinte horribilis dolgokat, ő mégis képes volt hinni abban, hogy mindezek csak üres, semmit nem jelentő szavak. Ismert engem, tudta, hogy mennyit jelent nekem itt lenni, de mégis sikerült csikarnia valahonnan egy kis mennyiségű pozitivitást.