Katarzis

Huszonegyedik fejezet

I.

Winslet

Ujjaim idegesen fonódtak a gőzölgő bögre köré. Nyáron egyáltalán nem volt jó érzés hajnalban ébredni, főleg, ha nem is alszik igazán az ember.

Körülnéztem, de a környezetemben továbbra sem történt semmi változás.

Nem ismertem ezt a kis kávéházat Coeur d'Alene-ben - valamint sok mást sem -, de eléggé komfortosnak tetszett ahhoz, hogy kissé megnyugodjak a csörgő edények és a zörgő kávégép moraja ellenére is.

Nagyot kortyoltam a kávémból, élveztem, ahogyan a már langyos koffein lecsúszik a torkomon és kissé helyrepofoz. Amint a bögre az asztallaphoz ért, egy manikűrözött kéz elegánsan kihúzta előttem a széket.

Talán túl merészen néztem a veszélyesen villanó égkék szempárba.

- Sajnálom, hogy késtem - szabadkozott Calista, ahogyan a támlára akasztotta méregdrága bőrtáskáját. Nem viszonoztam a mosolyát. - Dugó volt a kilencvenesen. Ó, már rendeltél? Akkor talán én is nézek valamit - ujjai közé vette az itallapot.

Bármiféle békét is éreztem, mostanra mindegyszálig elpárolgott. Kezeimet az asztal alá rejtettem és szótlanul vártam.

- Ugh, micsoda kínálat! - motyogta Cal, majd a bögrémre nézett. - Te mit iszol? - hangja olyannyira nyugalmasan csengett, hogy végül én törtem meg.

- Áruld el, hogy ki az a nő - bármennyire is parancsoló akartam lenni, sikerült gyáva nyúlként kérnem.

Calista felvonta a szemöldökét.

- Éppen azon vagyok, hogy megalapozzam a kérdezz-felelekünket - mondta szemrehányóan, de semmiféle rosszindulat nem volt ebben. Játszadozott a türelmemmel. - És ehhez megfelelő ital dukál. Még sosem volt részed igazi csajos csevejben? - tekintetét visszavezette a míves itallapra.

- Szimpla cappucino - mondtam fojtottan. - Két cukorral.

Cal mosolyogva csukta össze a lapot.

- Így máris jobb - felelte és feltartva mutatóujját, jelezte, hogy máris jön.

Mire visszaért a pulttól, csöndben megvártuk, hogy kikapja végre az átkozott kávéját. Bájos mosolya, amelyet a felszolgálóra villantott, eszembe juttatta azt, hogy rám is hasonlóképpen mosolygott az első találkozásunkkor.

Álszent.

- Na szóval - kezdte, amint maga elé húzta a saját bögréjét -, hogy érzed magad, Winslet? Mármint úgy manapság, eltekintve attól, hogy a bátyám megjátssza az őszinteségét veled szemben - sikerült annyira kellemes tónusban közölnie ezt és ajkaival lefújnia a vastag gőzt a kávéjáról, hogy aligha tudtam felfogni mit is mondott.

- Mi van? - nyögtem meglepetten. Most nem az a Calista Torres ült velem szemben, akit úgy megkedveltem. Kezdtem megérteni Hamilton ellenszenvét a húga iránt. - Először is, azért vagyok itt, hogy tisztázzam a helyzetet. Vagyis bocsánat - javítottam ki magam felhorgasztott orral -, pontosabban meghallgatom, hogy miért vagy te a világ legrosszabb testvére, hogy aztán őszintén megbeszélhessem ezt Hamiltonnal, aki, mint jól tudod, igenis jobb ember, mint te.

Calista csücsörítve értelmezte a szavaimat, elismerő biccentése teljesen összezúzta a korábbi magabiztosságamat. Feleslegesen ellenkeztem vele szemben, hiszen úgysem nyerhettem. De azért hülye lettem volna nem megpróbálni.

- Szeretem a bátyámat - mondta csevegő hangnemben. Gúnyos morgást hallattam. - És mivel szeretem őt, olyan dolgokat kell tennem, amelyekért nem nyerhetem el a legjobb lánytestvér címet, amivel rendben vagyok - legyintett.